Egy igazi mumus

Nyakunkon a brexitről szóló népszavazás, az orosz befolyásszerzés, a menekültválság, a zikavírus és sokáig sorolhatnánk az éppen aktuális mumusokat. Néha viszont az a dolgunk, hogy visszatekintsünk az előző problémákra. Hogyan kezeltük őket? Feltámadhatnak még? 

A helyzet az, hogy ketyeg egy időzített bomba, amelyen 2008 óta teljes nyugalommal üldögélünk itt, a fejlett világban. Ez a pénzügyi rendszer szabályozásának kérdése. Nyolc évvel ezelőtt a nagyközönség számára az látszott, hogy a Lehman Brothers befektetési bank csődbe ment, az amerikai ingatlanpiaci hitelek válsága rátelepült Európára és néhány hétre nemcsak a vér fagyott meg az ereinkben, hanem a teljes bankközi hitelezés, leállással fenyegetett az egész rendszer. Ez ugye azt jelenti, hogy ha nem mozog a tőke a különböző bankok között, akkor ez rövid időn belül a világban dolgozó cégek likviditását is érinti, így akár a sarki közért és a benzinkút is bezárhat. 
Évek elteltével egyre több szereplő ismeri be, hogy másodpercekre voltunk a katasztrófától. Nyilván nem kell részletezni, hogyan szakadt volna szét a nyugati civilizáció papírvékony hártyája és vált volna valósággá a hollywoodi forgatókönyvírók víziója a hirtelen használhatatlanná váló bankkártyákról.  Joris Luyendijk öt évet töltött Londonban oknyomozó újságíróként (és végzettsége szerint antropológusként). Ezalatt több száz bankárral készített mélyinterjút a Cityből, vagyis a brit pénzügyi központból, amely a világ egyik csomópontja e tekintetben. Utólag bevallották neki azok, akik közelről nézhették az érdemi részét a válságnak (azért ott se mindenki lát rá a lényegre, sőt), hogy volt, aki fegyvereket vásárolt, volt, aki vidékre utaztatta a családját, és volt, aki bespájzolt tartós élelmiszerből. Mert ők legalább tudták, hogy mekkora a veszély. 
Az idő múlásával ezek apró történetekké koptak, de a szabályozásban alig változott valami, ami a válságot kialakító tényezőket befolyásolná, csak a prémiumfizetésről és néhány gumicsontról szónokolnak a politikusok. Lehet, hogy ők sem mind értik a banki rendszer komplexitását, de Luyendijk nem véletlenül adta a Vakrepülés címet a londoni pénzvilágról szóló könyvének. Mert amíg ezzel a mumussal ténylegesen nem számolunk le, az szerinte olyan, mintha pilóta nélkül utaznánk egy repülőgépen, és egyetlen rossz mozdulat az egész közösséget veszélybe sodorja.