Egy futballfüggő naplójából (mátrix)

Bizonyos értelemben kőkonzervatív vagyok. Bár az is lehet, hogy egyszerűen csak maradi. Szeretek nagy, terebélyes újságokat lapozgatni egy csésze zöld tea (Pure Ceylon Green Tea) mellett. Szeretem a nyomdaillatot, a vezércikkek komolyságát, az ízlésesen tördelt oldalakat és a hathasábos fényképeket. Azt hiszem, ha már csak egyetlen ember fog érvelni a nyomtatott sajtó szükségessége mellett, én leszek az. S azt is remélem, nem fogom megérni a Gutenberg nélküli sajtó – „presse sans Gutenberg” – korszakát. Valahogy otthontalannak érezném magam a megszokott napi- és hetilapjaim, s a hozzájuk kapcsolódó olvasási rítusaim nélkül. Nem találnám a helyem, idegenebb lenne a világ. Igen, azt hiszem, újságok nélkül dideregnék és fáznék. Azt viszont nincs értelme tagadni, hogy az újságírás megváltozott. Amikor elkezdtem ezt a szakmát, még se internet, se mobiltelefon nem volt, számítógépet is csak egy-egy módosabb család engedhetett meg magának (nem mi). Tizenhét éves voltam, amikor a Hajrá! című sportlap szerződést kötött velem (1994-ben); tudósításaimat hangosan csattogó írógépen írtam, a másolatok indigóval készültek, s ha melléütöttem a szövegben, szöszmötölős korrektúra következett, hibajavító festékkel. A kész cikket faxon küldtem el, fényképet pedig borítékban postáztam hozzá. Tíz évvel később, 2004 februárjában már az Új Szó riportereként tudósítottam a Sparta Prága–AC Milan BL-meccsről. Február volt, ítéletidő és hófúvás, én pedig levágott ujjú kesztyűben jegyzeteltem a csontrepesztő hidegben (laptopot akkoriban még nem használtunk), s a meccs után tíz percem maradt arra, hogy lediktáljam az anyagot a szerkesztőségben ülő, a futballt az éjszakába nyúló kupamérkőzések miatt alighanem szívből gyűlölő gépírónőnek. Ilyenkor álltam a tribün forgatagában, gémberedett ujjaimmal fülemre szorítottam a telefont, és megpróbáltam a lehető leghangosabban és legérthetőbben artikulálni az egyes neveket, hogy másnap Serginho helyett ne Szerdzsínnyó jelenjen meg a sportrovatban. „Inzaghi, betűzöm, I mint Ilona, N mint Nóra, Z mint Zalán…” stb. Néha persze egészen komikus malőrök is becsúsztak, egyszer például telefonon tudósítottam egy júniusi Bacsfa–DAC (1–4) második ligás bajnokiról, „gólzáporos mérkőzésen nyert a DAC”, ez lett volna a felcím, de a gépírónőnk a nagy hangzavarban nem értette tisztán a szavaimat, így lett a gólzáporból „hózápor” (júniusban, Bacsfán). A korszerű technikai apparátussal felszerelt külföldi kollégákhoz képest sokáig olyannak tűntem, mint aki vadászó-gyűjtögető életmódot folytat. Ma már én is notebookkal járok meccsekre, bár fogalmam sincs, hol tartanak az ázsiaiak, néha a nagy nemzetközi rangadókon találkozom dél-koreai és japán újságírókkal, s elámulok a beazonosíthatatlan űrkorszaki technológiák láttán. Az ő perspektívájukból nézve én – a lestrapált Lenovómmal – őskövület vagyok, a távoli múltból felbukkanó, több millió éves fosszília. Emlékszem, a 2011-es Barcelona–Manchester United BL-döntőn Henry Winter, a Daily Telegraph kitűnő futballszakírója ült mellettem a Wembley sajtótribünjén, s én megfigyelhettem a munkamódszerét. Először nem értettem, miért csak félszemmel nézi a meccset, s miért érzi szükségét annak, hogy benyomásait, impresszióit azonnal megossza követőivel a Twitteren (a meccs alatt húszszor-harmincszor). Akkor szembesültem először azzal, hogy a „klasszikus zsurnalisztika” kora lejárt, s az újságírás behódolt a közösségi médiának. Az „itt és most” imperatívusza, az állandó online jelenlét parancsa persze csapda is: bármennyire versenyzünk az idővel, a pillanatot nem lehet megörökíteni. Ottlik Géza Hajnali háztetők című kisregényében van egy szép jelenet, amikor Bébé arra biztatja Halász Pétert, hogy fesse le, amit az ablakpárkányról látott: a hidakat, a háztetőket, a várost, az egész gyönyörű panorámát. Mire Halász Péter azt feleli: nincs szüksége arra, hogy lefesse, neki elég az, hogy látta. Valahogy így voltam ezzel én is. Soha nem készítettem ún. exkluzív felvételeket arról, ahogy a Barca, a Bayern vagy a Real futballistái pezsgővel locsolják egymást a BL-döntők után, egy-két méterre tőlem, mert úgy véltem, az élmény fontosabb, mint annak digitális lenyomata. S mivel a Myers-Briggs-féle személyiségteszt szerint szélsőségesen introvertált típus vagyok (ódzkodom a társasági élettől, nem szeretem, ha idegenek érnek hozzám, s még a futballmeccseket is egyedül nézem), viszonylag könnyű volt nemet mondanom a közösségi média és az állandó online jelenlét csábításának. Egészen eddig. Most ugyanis – miután elolvastam a Hogyan boldoguljunk a digitális korban? című túléléstechnikai kalauzt – saját Facebook-oldalt nyitottam. Ez a címe: fb.com/futballfuggo. Nem volt könnyű rászánni magam, s egyelőre bizalmatlanul méregetjük egymást, az oldal és én. Egyikünk sem tudja, mit várhat a másiktól. Kissé bátortalanul bolyongok ebben a hűvös, közömbös, zord médiatájban (a New York-i metró forgatagában könnyebb tájékozódni, mint a cybertérben), és fogalmam sincs, miért látják az egyik Facebook-bejegyzésemet kétezren, a másikat pedig csak nyolcvanan. Kába vagyok, mint Keanu Reeves a Mátrix elején, amikor álmából felriadva a képernyőre meredt. „Ébredj, Neo. Kövesd a fehér nyulat.” Követem. Gyanakodva, tétova léptekkel. A mátrix rabul ejtett. Gazdag József(fb.com/futballfuggo)