Egy futballfüggő naplójából (költözés)

Már egy hete csak könyveket pakolunk, mindig, meg-megállva. Dobozolunk, zsinegelünk, ládázunk, bálázunk. Barátaim külön polcot kapnak: Kosztolányi, Márai, Nádas, Camus, Kafka, Orwell, Virginia Woolf és Wittgenstein. Költözni: zsákból öltözni, bálákat kötözni, riadtan lapuló, kókadt szobanövényeket öntözni, aludni könyvtornyok, könyvbástyák és könyvfalak között, hálózsákon, matracon, A tiszaeszlári dráma és Sir Stanley Matthews antikváriumi önéletrajza mellett.

Költöző madaraink: bölömbika, fülemüle, búbos banka, füsti fecske etc. Költöző embereink: etc.

Semmi sincs a helyén. Ami gyorsan kellene, könyv, füzet, ceruza, toll, jegyzetpapír, telefontöltő, vagy ami éppen szükséges, kés, villa, olló, az tutira nincs meg, elkóborolt, eltűnt, elnyelte a föld, a láp, az ingovány. A könyvmocsár.

Vannak öntörvényű, izgága könyvek, amelyek kilométereket tesznek meg egy-két nap alatt, a lakás különböző pontjain tűnnek fel, hol itt, hol ott köszönnek ránk a nagy káoszban. Latinovits Zoltán esszékötete (Emlékszem a repülés boldogságára) ilyen. Amikor tizedszer találkozunk, gyanút fogok, kézbe veszem, találomra belelapozok, s lám: Latinovits épp arról értekezik (195. oldal), mi a közös a futballban és a színészmesterségben (mindkettő csapatjáték).

A laptopot a Világirodalmi lexikon első kötetén (A–Cal) kapcsolom be, így nézem szombat délután a Liverpool–Stoke Cityt és az Arsenal–Aston Villát, egy rossz felbontású, el-elnémuló streamen. Mostan színes tintákról nem szaggató, gördülékeny internetes közvetítésekről álmodom. Legszebb a sárga. Sok-sok levelet e tintával írnék egy leánynak. Egy leánynak, akit szeretek. (S aki itt rakodik velem.) Ma is lesz meccs? Ezt kérdezi. Ó, a drága. Hát hogyne volna. Vagy van olyan nap, amikor nincs meccs?

A brit tudósok szerint a futballszurkolók 91 %-a hagyott már ki fontos családi eseményt – esküvőt, születésnapot – azért, mert egyidejűleg fontos focimeccs volt. Szóval nem csak én vagyok ilyen, ezt azonnal fel kell olvasnom a feleségemnek! Kinyomtattam a hírt, de hol is van? Az előbb még itt volt. Átkutatom a papírhalmokat, benézek a könyvhegyek közötti sűrű folyosókra, átfésülöm a bőröndök tartalmát, leereszkedek a hátizsákok mélyére, sehol semmi. Az egész lakásra kiterjedő nyomozást rendelek el, de így is csak másnapra bukkan elő, egy elfeledett táskából, amely a ruhásszekrény melletti dzsumbujban dekkol. Igen, ez az a papír. „Brit tudósok kimutatása szerint a futballfüggők fele percenként gondol a focira.” Csak percenként? S mit csinálnak a köztes időben?

Vasárnap még elővarázsolok egy tűrhető streamet a Chelsea–Hull Cityre és a Barcelona–Levante első félidejére, de aztán ott hagyok csapot-papot, s a Real Madrid–Betis Sevillát már a lakótelepi (harmadik árkategóriás) muskátlis kocsmában nézem, egy pohár bor és néhány nagyhangú törzsvendég társaságában.

Éjfél körül érek haza. A dolgozószobában még mindig teljes a felfordulás, de legalább nem maradtam le a meccsekről. A spanyol liga adatbankja után kutatok a dossziéim között, amikor a kezembe akad egy kitépett újságcikk. Néha kiollózok híreket, rövid tudósításokat, amiket valamiért fontosnak tartok. Ez éppen Ferenc pápáról szól, aki hárommillió embernek tartott misét a Copacabana strandon, s azt mondta: van, ami még a futballnál is izgalmasabb.

Vajon mire gondolt Ferenc? Nem tudom. De remélhetőleg nem a kézilabdára vagy a Forma–1-re…