Egy futballfüggő naplójából (gólöröm)

A lutoni reptéren a buszon kell jegyet venni, ha be akarunk jutni Londonba. A negyven év körüli, kopasz sofőr a „Finchley Roadból” tudja, hogy a BLdöntőre jöttem: számára én is német futballdrukker vagyok, egy a kétszázezerből, aki erre a meccsre Londonba repült. S amikor a „Combat 18” tetkót is meglátom a karján, már világos, hogy az English Defence League jeles képviselőjével van dolgom, aki a honvédő háborút így, buszsofőri minőségében kénytelen megvívni a mocskos friccek ellen a lutoni repülőtér lövészárkaiban. „Retúrt a Finchley Roadig”, mondom ismét, miután eltaposta a csikket, de csak egy megvetően odaköpött „hallottam” a válasz, Angliában ennyi jár nekem, a „fricc huligánnak”, a sofőr számára én vagyok a Luftwaff e és a Wehrmacht egy személyben, aki annak idején rútul lebombáztam Coventryt, örüljek, ha egyáltalán felszállhatok a buszra. Londonban most ilyen a hangulat, minden újság a békésen sétáló katonáról, Lee Rigbyről cikkezik, akit fényes nappal, a nyílt utcán mészároltak le muzulmán fegyveresek Délkelet-Londonban, késekkel és húsvágó bárddal. A fiatal katonát lefejezték, testét pedig összekaszabolták, majd higgadtan elmagyarázták a sokkos állapotban figyelő szemtanúknak, hogy a „szemet szemért, fogat fogért” elv alapján cselekedtek, Allah (a magasságos!) nevében. Olvasom, hogy Londonban minden hetedik ember muzulmán, a bevándorlók száma nő, az őslakosok születési rátája csökken, 2012-ben pedig egy muszlim csoport azért kampányolt, hogy Londont független iszlám állammá kiáltsák ki. Ahogy a Finchley Roadon kiszállok a buszból, nemcsak az újságokat hagyom az ülésen, hanem a politikát és a kultúrkampfot is. A metróaluljáróban megérint a futballhangulat. Amerre nézek, mindenütt Dortmund-mezes németek. Már legalább két perce rázendítettek egy dalra, mindenki csatlakozott, az egész peron, a tízévesektől a nyolcvanévesekig. A Borussiára hagyták életük minden napját és minden éjjelét, „Forza BVB, shwarz und gelb allez! Ich hab’ mein Leben Dir vermacht, jeden Tag und jede Nacht!” S ez szól körbe-körbe, megállás nélkül, a peronon, a szerelvényen, a mozgólépcsőkön és kint, a Wembley felé vezető sétányon is; mintha egy ismeretlen kéz megnyomta volna az „ismétlés” gombot. Welcome to London. Vagyis inkább: Willkommen! A stadionban a tolókocsis, mozgássérült drukkerek nem a pálya széléről, hanem az első karéj tetejéről nézhetik a meccset, közvetlenül a sajtótribün alól. Egy mozgássérült fiút figyelek, Bayern-drukker, a fejét is alig tudja mozdítani, lábai nincsenek, két karja béna, csak a tekintetével kommunikál, de ahogy Robben a 89. percben belövi a győztes gólt, valami elképesztő katarzist él át, majdnem kiborul a tolószékből: abban a pillanatban ő a Bayern München, ő nyerte meg a Bajnokok Ligáját, ezt látom a szemében, s örülök az örömének. Azt hiszem, ezért jöttem. Ezért az ér zé sért. A meccs is fontos, persze, de ilyenkor van valami a levegőben, ami fontosabb. Amire ha rákattantál, akkor kész is, csomagolhatsz és kiköltözhetsz a tribünökre, mert már soha nem fogsz leszokni róla. „Jeden Tag und jede Nacht.” Olyasmi a fíling, mint a Green Street Hooligans című film végén, amikor a magányos West Ham-drukker megy az esőben, és teli torokból énekel az üres utcán arról, hogy a szappanbuborékok az égig szállnak, s ott kipukkadnak, mint az álmaink. Életemben nem láttam még olyan intenzív gólörömöt, mint ennek a csonkolt lábú, tolókocsis fiúnak a szemében, 2013. május 25-én a Wembley-ben, amikor a Bayern München egy 89. percben szerzett góllal legyőzte a Borussia Dortmundot.