Egy év múlva

Amikor tavaly, a szeptemberi terrortámadások után a politológusok szinte egybehangzóan azt jósolták, hogy a világpolitikában új időszámítás kezdődik, hiszen a terrorizmus minden eddiginél veszélyesebb formájával kell az emberiségnek szembenéznie, még senki sem tudta, milyen is lesz ez az új világ.

Ma, egy év elteltével már van róla fogalmunk. Az sem igaz, hogy az átlagpolgár, ha van ilyen, mindebből nem érez semmit, csupán a politikusok és a média közvetíti felé – ki tudja, milyen hátsó szándékkal – a veszélyérzetet. Kezdeti stádiumában a rákos betegséget sem vesszük észre, a tünetek csak később jelentkeznek. A megnövekedett biztonsági meg számtalan más járulékos kiadás már mindenütt hat a költségvetésre, magyarán: mindenütt mélyebben nyúlnak a polgár zsebébe, akár tudatosítja, akár nem.

Szóval, milyen is egy év után a világ? Mindenképpen bonyolultabb és veszélyesebb. Bonyolultabb, hiszen új szövetségek alakultak, régiek bomlottak fel, tartósnak hitt politikai tabuk dőltek meg. És mivel kitaposott ösvények vesztették el jelentőségüket, nehéz megszokni a biztos válaszok, kapaszkodók nélküli világot. Veszélyesebb is, hiszen a világ feszültséggócaiban szeptember 11. után ugrásszerűen megnőtt a terrormerényletek száma, elég a Közel-Keletre, a nukleáris konfliktus csíráit is magában hordozó indiai–pakisztáni válságra gondolni. Könyvtárnyi tanulmányt írtak már szeptember 11. hatásairól. Talán a legveszélyesebb a bizonytalanság, és a – túl fellengzősnek tűnhet a megfogalmazás – nyugati civilizáción belül jelentkező új szakadás, amely most még csak a politikában jelentkezik – napról napra markánsabban. Az európai–amerikai szembenállás okairól is köteteket lehetne írni, de elég arra utalni, a vén kontinens a harmincas években is átaludta a veszélyt, s csak akkor ébredt, amikor már villámlott.

A történelemben minden kornak megvolt a maga rákfenéje, s ahogy a huszadik századé a fasizmus volt, a huszonegyediké, úgy tűnik, a terrorizmus lesz. Cinikusan szólva: talán Párizst, Berlint vagy Brüsszelt kell lebombázni ahhoz, hogy Európa is magáévá tegye az aranyszabályt, amelyet az elsőéves orvostanhallgatókba is belesulykolnak: a megelőzés a leghatékonyabb gyógymód. A fene sem akar második Öböl-háborút a maga gyönyörűségére, Amerika sem. Európa, úgymond, bizonyítékokat követel. Milyeneket? Az tény, hogy vannak a vallási fanatizmust a hatalommegtartás eszközeként kihasználó diktatórikus rezsimek, s kapcsolatuk a nemzetközi terrorhálózatokkal szintén bizonyított. (Most már tudjuk, a volt kommunista rezsimeknél is bevett gyakorlat volt ez.) De azt senki nem fogja előre tudni, hogy a diktátorrezsimek és a terrorszervezetek nyilvánvaló kapcsolata mikor csap át új minőségbe, amikor már tömegpusztító fegyverek átadására is sor kerül. Erre ne várjon senki bizonyítékot, mert az már a szörnyűség lesz. Európa – a NATO-n belül is – katonailag harmatgyenge, képtelen megvédeni magát. Nagyon álszent, hogy amikor Európa közvetlen érdeke megkívánja, sürgeti az USA-t, teljesítse már világcsendőri szerepét (boszniai, koszovói háború, Közel-Kelet stb.). S amikor pedig teljesíteni akarja, de nem éppen itt vagy a közvetlen szomszédban, akkor elítéli.

A szellem már kint van a palackból, miért kell megvárni, amíg ideér? És ha már mi nem tudjuk visszazárni, miért nem bízzuk arra, aki képes rá?