Egy el nem mondott történet

Az utóbbi évtizedekben hangsúlyeltolódás ment végbe a történész szakmán belül. Leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy a politikatörténet mellett egyre jobban elkezdte a történészeket érdekelni az emberek mentalitásának, lelkivilágának, habitusának koronkénti változása. A társadalomtörténet nem a csatákkal és a békekötésekkel, hanem a konfliktusok és az együttélés hétköznapi formáival foglalkozik: hogyan éltek egymás mellett a városi polgárok vagy a falusi parasztok, miről szóltak énekeik, hogyan látták a világot. 

Ezen a társadalomtörténeti szinten már a középkor és a kora újkor évszázadaiban is lehet magyar– szláv, majd magyar–szlovák kapcsolattörténetről beszélni, amikor még szemben álló politikai elitek nem léteztek. Hiszen az írásos források pontosan regisztrálták, hogy számos városban már a középkorban teret nyert a szláv polgárság. Az észak-magyarországi városokban általában a németek, szászok számítottak őslakosságnak, mellettük jutottak egyre nagyobb szerephez a szlovákok ősei, sokszor éppen az ugyancsak erősödő magyar elemekkel szövetségben. A németekkel teljesen egyenrangú polgárjoghoz először Zsolnán jutottak, amikor Nagy Lajos király a szlávoknak is helyet biztosított a városvezetésben. De Lőcsén már 13. századi források is hírt adnak a szláv lakosságról, a 15. században pedig már számos térségbéli városból vannak írásos nyomai a szláv, magyar és német lakosság egyidejű jelenlétének, együttélésének – ami egyébként nem mindig volt békés, sokszor volt a helyi konfliktusoknak etnikai színezete. Ez több esetben a két gyengébbnek számító polgári elemnek, a magyarnak és a szláv–szlováknak az összefogását jelentette a domináns németekkel szemben. 

Az akkori feudális Magyar Királyságon belül ezek a kis városi mikrokozmoszok zárványként léteztek, ahogy a belső konfliktusaiknak és együttélési mintáiknak sem volt országos jelentősége. És sajnos a krónikák sem tették a városi történeteket naggyá, ez a fajta városi élet arctalan maradt; legfeljebb neveket tudunk a városvezetésből, de igazán az ő történeteiket sem ismerjük. Talán emiatt alakult úgy, hogy az etnikai együttélésnek e nagyon valóságos lapjai sajnos nem váltak a köztudat részévé sem Magyarországon, sem Szlovákiában. 

De ennek a visszhangtalanságnak oka lehet az is, hogy amikor a 19-20. században megszülettek a nemzeti gondolkodásmódot meghatározó, nagy hatású történelemkönyvek, lexikonok, tudományos és irodalmi művek, akkor egyik oldalon sem éreztek késztetést annak taglalására, hogy a szláv–magyar együttélésnek milyen módozatai léteztek a Magyar Királyság északi területein. A magyar nemzetépítés egészen a második világháborúig a magyarság ősi dominanciáját akarta bizonyítani, a szlovák nemzetépítés pedig ősi elnyomottságát hirdette, mintegy jogalapként a magyarsággal szembeni fellépésre. E két ellentétes, de valójában egymást kiegészítő történelemmagyarázat egyikének sem volt érdeke foglalkozni az oklevelekben és más forrásokban fel-felbukkanó történelmi jelenséggel: hogy a középkor és a kora újkor évszázadai alatt sok helyütt hagyománya és szabályrendszere volt a Kárpát-medencei etnikumok együttélésének.