Egy akolból

A tömeges politikusképzés alapjában véve elbaltázott gondolat, bár elviekben nincs vele komoly baj, próbálkozni lehet, és érthető is, hogy vannak erre kísérletek. Jó politikusból ugyan óriási hiány van errefelé, ám ezt a szakmát iskolapadban, gyakorlati és ideológiai képzés mellett sem lehet elsajátítani – pláne úgy, ha az ideológia mások gondolatainak és elveinek szájbarágásáról szól. A gyakorlat pedig nem arról, hogy lehetne jobbá tenni az emberek életét, hanem arról, milyen trükkökkel lehet közelebb kerülni a vályúhoz. Elég csak megnézni, milyen emberek gurultak le Magyarországon a jobb- vagy baloldali „vezetőképzők”, „szakkollégiumok”, „körök”, „ifjúsági csoportok” és hasonló szerveződések futószalagjairól. Vagy meghallgatni, hogyan emlékeznek vissza szorgos diákéveikre.

Ahhoz, hogy valaki gyakorlati értelemben, a mai trendeknek megfelelve jó politikussá váljon, alkat kell, pofa, szakértelem és gógyi. Piszok sok gógyi. Ilyen emberből pedig nem sok van. Gubík László, az MKP ifiszervezetének vezetője a magyar kormány hathatós pénzügyi segítségével minden bizonnyal ezeket az embereket próbálja kihalászni a zavarosból a most indított Esterházy Akadémián, szervezett, intézményesített formában, hogy aztán képességeik alapján fokozatosan beépítsék őket minden bizonnyal az MKP struktúráiba – a jövőben polgármesterek, önkormányzati vagy megyei képviselők lehetnek, sőt, néhányan komolyabb babérokra is pályázhatnak. A többiek meg lehetnek viszonylag képzett háttéremberek, vagy akár „ágyútöltelékek” a politikai csatatéren – egy pártnak nemcsak arcokra van szüksége, hanem hátországra, lelkes közemberekre, vízhordókra, aktivistákra.

Mindez az elfogadhatóság határán belül van. Ami már nincs, hogy ezt közszolgálati dologként próbálják eladni. Egy akkreditáció nélküli, láthatóan egy politikai irányvonalat követő Esterházy Akadémiától nem a szlovákiai magyarság lesz gazdagabb, hanem az MKP, hiába kenjük rá a „közösségünk érdekében” feliratú dobozból a csillogó cukormázat.

A másik dolog, ami átlépi azt a bizonyos határt, az újságíróképzés, amire az Esterházy Akadémia szintén vállalkozik. Gubík azt mondja, nem furcsa, hogy a politikusokkal együtt, közösen képeznének újságírókat is. Sőt, azt is megjegyzi, hogy ez még gyümölcsöző is lehet, hisz a politikusnak az újságíró teszi a torkára a kést, az újságírónak pedig alanyra van szüksége – így kiegészítik egymást. Ez az álláspont azonban nem hogy védhetetlen, hanem az újságírók és politikusok szerepének és egymáshoz való viszonyának totális félreértelmezésén alapul. Az újságírók és a politikusok közt jó esetben szögesdrót kerítésnek kellene feszülnie, de legalább egy üvegfalnak, egy vastag, morális, szakmai választóvonalnak. Ha egy akolban neveljük őket, pont ezt a morális gátat számoljuk fel, ami úgy-ahogy egyensúlyban tartja a dolgokat.

Persze Gubík politikusaggyal gondolkodik, arról beszél, ami a politikumnak jó lenne. Az esterházys felállásban egy forgatókönyv van: az államférfiként tündöklő politikusok előtt hűséges mamelukok egyengetik az utat a csúcsig. Mert egy pártnak nemcsak arcokra, hátországra, lelkes közemberekre van szüksége, hanem hűséges újságírókra is. S mikor Gubík azt mondja, reméli, az „esterházysok” dolgozhatnak majd hamarosan az Új Szóban vagy a Pátria rádióban is, egy sötét jövőt villant fel. Egy normális világban az itt végzett médiások politikai közlönyökben dolgozhatnának, tisztességes sajtótermékben nem. Nem azért, mert nincs szüksége a szlovákiai magyarságnak újságírókra – mert egyébként óriási szüksége lenne rájuk. Hanem azért, mert több politikai bértollnokra, pályaegyengetőre és pártközpontból szerkesztett sajtótermékre – ha egy egészséges jövőben és közéletben gondolkodunk – már tényleg nincs igény.