Égjen a gyertya

Persze az is lehet, hogy nem, és ez csak egy meddő okoskodás, mert az ember keresi az okokat, szeretne mindent helyretenni, akkor is, amikor már vége. Főleg akkor.

Iszogatom a teámat, közben a számítógép gyönyörű tájakat vetít elém. Kék az ég, zöld a fa, ókori romok fehér márványán szikrázik a napfény, szép, nagyon szép, de a tudatomból folyton előfurakodik, hogy megint eggyel kevesebben vagyunk. Nem is volt kedvem írni, de aztán felülkerekedett bennem az élet, meg az újságnak is meg kell jelennie. És ez fontos, mert nemcsak a rokonom ment el, hanem az Új Szó és a Vasárnap hűséges olvasója is.

Nemrég panaszolta, hogy elázott az Új Szó a postaládájában, mert épp nem volt otthon, amikor a postás a nagy esőben kihozta. Nem baj, majd adunk helyette, mondtam, mire ő megnyugtatott, hogy nem kell, megoldotta a dolgot. Óvatosan megszárítgatta az újságot, s megragasztotta, ahol elszakadt. Már el is olvastam, elejétől a végéig, mondta az ő örömteli hangján.

Megható volt. Meg is akartam ezt írni, mint példát a találékonyságra, a mostanában újra divatba jövő takarékosságra, de valahogy elmaradt. Hát most írom. Mint példát a ragaszkodásra. Vagy még inkább: a hűségre. Mert ismeretségünk harmincöt éve alatt számtalanszor láttam, hogy nagy az ő hűsége. A családjához, a falujához, a magyarságához. S bár ez nemcsak az ő érdeme, de azért az övé is, magyar unokák és dédunoka fogja őt elkísérni az utolsó útján.

Ami egyébként manapság nem is olyan egyszerű dolog. Amíg az ember nem éli meg, nem is tudatosítja, milyen furcsa érzés az, hogy nem lehet ott valakinek a temetésén – amin normális körülmények között biztosan ott lenne –, mert ugye, a jelenlevők száma korlátozott, s persze a legszűkebb családé az elsőbbség. Vagy az, hogy egy kis faluban több mint egy hetet kell várni a temetésre, mert csak egyetlen hét alatt tíz halott volt, és az illetékesek egy nap alatt több mint két temetést nem győznek.

Mindenesetre örülök annak, hogy nyáron, amikor enyhült a járvány, még sikerült találkoznunk. Még elmesélte a terveit a nyugdíjasklubbal, megmutatta a kottákat, amikből az énekkarban énekelt, megvendégelt kirántott hússal, mert főzni nagyon tudott, nevettünk, hogy nem egészséges, de néha lehet, hiszen olyan finom, és én néztem a szobát, ahol oly sokszor voltunk együtt. Az asztalt, ahol annyi búcsúi ebédet fogyasztott el a vidám társaság. Nem fogom elfelejteni.

Mi, többiek pedig, akik a karácsonyra készülünk, adjunk hálát az együttlét lehetőségéért, mert nincs ennél nagyobb ajándék. De vigyázzunk is egymásra. Békés karácsonyt!