Dumcsifuccs

Kunkorodva megy a zsebig, hölgyeknél esetleg a válltáskáig. Önmagában már ez is muris; ám az igazán mulatságos, ahogy ezek a teremtményei istennek csak úgy, a levegőbe kiabálnak a zajos utcán, a szembejövő pedig azt hiszi, hogy…pedig csak a mobilt nem látni. Ezek a drótos mobilozók, félve az agyráktól, mobilzsinegre veszik a figurát, hátha úgy semmi baj. A jelenet, mondjuk, egy vasúti pályaudvaron érdekes igazán, ahol egyszerre többen is így mobiloznak – ez olyan, mintha egymással beszélgetnének, pedig dehogy, csak az állomás lármáján kell felülkerekedni; mi többiek, közönségként, élvezzük a szituációt. Intim szféra nuku, ráadásul arra is ügyelni kell, ha esetleg épp füllent valaki, körültekintően tegye. Mert ha azt regéli a kedvesének, hogy éppen a virágüzletben tavaszi csokrot választ számára, abba azért ne sípoljon bele egy csörömpölve fékező villanymozdony.

Tény, amúgy van a mobilnak némi előnye is: például ki lehet vele tölteni a holtidőket. Ünnepek előtti sorban állás, a dugókká torlódó  közúti forgalomban autózva, araszolgatás közben ki-ki intézheti a telefonjait. Persze, ezt sem lehet akárhogy! Mert hiába a 40 ezer eurós csodakocsi, ha a vagány macsó vagy a trendin öltözött szöszi csajszi fél arcát eltakarja a mobil, s az elkanyarodás úgy sikerül snasszra, hogy puff!... Nem részletezem.

De mindez hagyján, hiszen „puff” esetén fizet a biztosító és agyrákot sem kap mindenki; engem inkább az bosszant, hogy ez a mobilmánia személytelenítette, és mert drága is, percnyi műfajjá zsugorította a beszélgetést. Arctalanná tette, s akár monológnak is beillik a partner fülébe nyomott sóder. A beszélgetésben, eredetileg, ugyanis az a jó, hogy a szemben ülők/állók közben élnek a társalgás egyik csatornájával. De hat ránk a többi csatérnán érkező információ is, hiszen sokat mond a beszélgetőtársam mimikája, pillantása, egy-egy kézfogás vagy karérintés révén pedig érzem/érzi a szavak hatását. Együtt vagyok azzal, akivel beszélgetek, lazább helyetekben diskurálok, traccsolok, csevegek, dumcsizok, tereferélek, társalgok, bizalmasan szót változk. Viszont a mobilban nincs ilyen, ott nem lehet a szavak mögöttes tartalmát kiérezni; az „esemes” meg az e-mail még ennél is ridegebb. Néha már az jár az eszemben, hogy azért preferáljuk az emberi érintkezésnek ezeket a formáit, mert kerüljük az együttlétet, jobbnak látjuk elbújni az arctalan szavak mögé – amire a mobil meg az internet a tökéletes megoldás. Vállalom, hogy sokak szemében akár ómódinak tűnjek, de számomra az az igazi beszélgetés, amelyben, az élő szavak hatalma révén, mind a ketten (netán többen) benne vagyunk. A mobil, az „eseme”, az e-mail mindetz lecsupaszítja, személyteleníti. A szociológusok nem véletlenül írnak arról, hogy eltűnőben van a beszélgetés eredeti, természetes formája, hogy a csevely szökik ki az életünkből. Elég csupán a családon belül körülpillantani, hogy lássuk: igazuk van. Persze, a hiba – szerintem – bennünk van, valahol belül építünk falakat, mert önmagunkba se szeretünk belepillantani, belenézni lelkünk bugyraiba. Manapság, sajnos, menekülünk az ilyen, önmagunkkal kicsit is szembesülő helyzetekből. És ha mások számára van közlendőnk? Direkt jó, ha épp ki van kapcsolva a mobilja (amúgy sem hív vissza, gondolván: hívj újra, ha mondani akarsz valamit!), mert rámond(hat)juk a közlendőt az üzenetrögzítőre, küldünk egy „esemest”, addig sem kell(ett) beszélgetnünk.

Ennyi.