Döntsd a tőkét!

Talán maga a gondviselés rendezte úgy, hogy minap az esti meseolvasásnál épp A síró hóember című könyv akadt a kezembe, amely zömében rövid, ezópusi ihletésű történeteket tartalmaz. „Humoruk, sallangtalan bölcsességük élvezetes olvasmányt nyújt a felnőtt olvasónak is” – olvasható a bevezetőben. És valóban. Az, amit gyermekfejjel nem értettem – hogy az állatok sokszor okosabbak, mint az emberek, de azért köztük is akad szamár, akárcsak az emberek sorában –, azzal felnőttként szinte naponta szembesülök.

A szamár és a disznó történetében a szamár arra próbálja rávenni a disznót, hogy döntse ki az eperfát, mert akadályozza őt a futkosásban, ficánkolásban. A disznót azonban hízelgéssel (a te agyaraid erősek) és kekeckedéssel (talán nem bírod?) sem tudja rábírni arra, hogy kidöntse a fát. A szamár nem akarja és nem is tudja megérteni a disznó érvelését: kár lenne a fáért, amelynek árnyékában nagyszerűen lehet pihenni, heverészni. A disznó hiába magyarázza neki, hogy a kidöntött fa tuskója és a kitúrt tuskó helyén tátongó gödör a szamarakra ugyanolyan veszélyes, mint maga a fa – a csökönyös csacsi hajthatatlan. A disznó a szamarat végül egy summás kijelentéssel teszi helyre.

Sajnos az embervilág nem így működik. Az embervilág disznóiból hiányzik a mesebeli megfontoltság, bölcsesség és józanság. Az embervilágban a csökönyös szamarak szinte mindig keresztülviszik akaratukat. És ennek nyomán dőlnek a fák Párkányban, dőlnek Kassán, dőlnek az egész országban. Betegek és egészségesek, fiatalok és öregek egyaránt. Mert a szamarakat a fák nem érdeklik. Mert őket csak egy dolog érdekli: az, hogy a fák ne állják útjukat.
Mert a szamarak nem tudják, hogy ha kivágtuk az utolsó fát, megmérgeztük az utolsó folyót és kifogtuk az utolsó halat is, akkor rádöbbenünk, hogy a pénzt nem lehet megenni.