Döglött lovak

Persze nézhetjük a dolgok pozitív oldalát is. A szombati végeredmény felfogható egy figyelmeztető lövésként, aminek megvolt a tétje – nem teljesen mindegy, hogy Brüsszelben lesz-e felvidéki magyar hang vagy beugrókkal kell elénekeltetni ügyeinket –, de lesz itt egy sokkal nagyobb téttel bíró küzdelem is bő fél év múlva. Ott pedig nagyon nem mindegy, milyen eredmény születik.

A 2020-as márciusi parlamenti választásnak sokkal hosszabb távú kihatásai lesznek.

Míg eddig az volt a kérdés, hogy vajon az egyik vagy a másik párt eljut-e arra a felismerésre, hogy felkeresse a másikat, avagy a potenciális meghívást a megszólított fél méltóztatik-e elfogadni, addig most odáig fajultak a dolgok, hogy a két társaság társadalmi hitele és súlya kérdőjeleződött meg. Az MKP mozgósított, ám ez még alig több mint 20 százalékos részvételnél sem volt elég az 5 százalékos küszöb átugrásához – a parlamenti választáson 60 százalékos részvételnél ez még kevesebbre lenne elég. 

És a Híd eredményei… hát, azokat kommentálni sem nagyon lehet. Kijózanító pofon lehetett mindazoknak, akik eddig magas lovon ültek, és úgy gondolták, ők diktálhatnak.

A két pártnak a megosztottság éveiben mérhető hosszú távú támogatottsági trendje egy-egy lefelé mutató tengellyel írható le. Az MKP 5 százalék alatt kezdte, és hiába csökkent a szavazóbázisa minimálisan, az irány változatlan, a küszöb alatt még lejjebb kúszik. A Híd ezzel szemben kezdetben magasan állt, ám meredekebben csökkenő trendvonalat produkált. A két tengely az 5 százalék alatti térben metszi egymást (talán éppen mostanság értük el ezt a pillanatot), és egy biztos: az irányuk változatlan. Hiába konvergál az egyik (a Híd) gyorsabban a nullához, mint a másik, ha utóbbi ebből nem tud profitálni és szintén csökkenő tendenciát mutat. Ha eddig valaki optimista forgatókönyvben hitt, esetleg az egyik pártot életképesnek látta – olyannak, amely egymaga megugorja az 5 százalékot –, az legkésőbb most hétvégén kijózanodhatott. A márciusi elnökválasztás után írtam ezen a helyen, hogy a szlovákiai magyarságnak fel kell készülnie a „Béla utáni” időszakra. A szombati eredmény ezt kétszeresen aláhúzta és felkiáltójelet tett a mondat végére. Az EP-választás megmutatta, hogy a két párt olyan, mint a westernfilmek többemeletes díszletei: a homlokzat áll, a rozsdásodó cégér a helyén lóg, ám ha átlépünk az ajtón, a semmi közepén találjuk magunkat. Nincs tartalom, a zenét pedig többségében olyanok akarják játszani, akik már évekkel ezelőtt is fals hangokat szólaltattak meg. 

Az emberek egy része még egyfajta kötelességérzetből megválasztja ezt a nagy semmit is, de egyre kevesebben.

Azok többségétől, akik ide juttatták a magyar érdekképviseletet, nem várható, hogy belássák tettük következményeit. Ők a megélhetés miatt vannak a vályúnál. És talán még mindig azt hiszik, a ló, amit megültek, elhúzza őket a következő állomásig. Pedig nem. A döglött lovak nem húznak sehova. A felelősségteljes pártos kisebbség és a felvidéki magyar társadalom nyomására lesz szükséges ahhoz, hogy előrelépés történjen. Ha nyomás sem lesz, csak a döglött lovak maradnak.

De akkor mi se panaszkodjunk jövő márciusban…