Disznószobor Poltavában

Persze, az elnökválasztási küzdelem produkált már különb dolgokat, mint egy disznószobor. Az ellenzéki jelölt, akinek támogatását szolgálná ez a különös emlékmű, például fájlalta a gyomrát. A kijevi doktorok megállapították, valami rosszat ehetett. Talán sertéshúst. A bécsi klinikán mérgezési tüneteket fedeztek fel. A jelölt túlélte a kalandot, folytatja harcát, mi pedig tűnődhetünk akár azon a jelenségen, hogy a közép- és kelet-európai államfők és államfőjelöltek miért futnak a bécsi orvosokhoz, ha veszélyben érzik életüket.

Ám maradjunk Poltavában... Mint tudjuk, ez a háromszázezres település ugyancsak fontos hely volt a történelemben. Például Nagy Péter cár még háromszáz évvel ezelőtt ott verte tönkre XII. Károly svéd király hadseregét. Az ütközet emlékét máig hirdeti a város főterén a dicsőség emlékoszlopa. Ez volt az első el nem hanyagolható figyelmeztetés a svédek számára, hagyjanak fel világuralmi terveikkel, üljenek otthon és gyarapodjanak, ami bekövetkezett. Viszont határozottan arra ösztökélte az oroszokat, törjenek be Európába – erővel és diplomáciával. Ez is megtörtént. Utólag megállapítható, nem a XX. századi németek voltak az elsők a világtörténelemben, akik elveszítették a háborút, viszont megnyerték a békét. Az oroszok pedig együtt az ukránokkal iszonyatos árat fizetve a győzelemért – egyelőre egyetlen békét sem nyertek eddig.

Aztán Poltava arról is nevezetes, hogy ott élt az első, ma is olvasható ukrán író, Ivan Kotljarevszkij. A kvietált katonatiszt olyan jelenség volt, mint Csokonai Vitéz Mihály. A magyar kortárs azt panaszolta, hogy „hát csak kanásznak termett / A somogysági paraszt?”. Kotljarevszkij is a kanászlétet kommentálta keserűen főművében, az ukrán valóságra travesztált Aeenisében. És történelem, hogy Vlagyimir Korolenko orosz író ebből a városból írta leveleit Anatolij Lunacsarszkijnak, a bolsevik kulturális népbiztosnak, hogy figyelmeztesse: a forradalom szükségtelen és kegyetlen eszközökkel saját sírját ássa meg. Leveleinek nem volt hatása, de erről a levelezésről talán nem is tudnak a poltavaiak, mivel csak Párizsban jelent meg 1922-ben.

Tudnak viszont a disznó történelmi jelentőségéről... A szoborállítás indítékai között szerepel az az érv, hogy a régészek Poltava környékén a tatárjárás idejéből származó sírokat találtak, amelyben az emberi maradványok mellett sertéscsontokra leltek. A több száz évig tartó mongol iga idején – ez a következtetés – a disznók mentették meg az éhenhalástól az ukránokat, mivel a mongolok nem ettek sertéshúst, tehát ez maradt a valóban rabszolgasorsra kárhoztatott népnek. Ez bizony hálára kötelezheti az utókort. Ám a szoborállítókat a nemzeti büszkeség is hajtotta. Nevezetesen, hogy egy lengyel kisvárosban már emeltek egy három és fél tonnás disznószobrot, noha a lengyelek és a sertések bensőséges és történelmileg indokolt kapcsolatai fölöttébb kétesek, legfeljebb – a poltavaiak szerint – a lengyelek önismeretének egyik jele, mert az az emlékmű a városháza előtt áll, tehát a polgármester – kitekintvén hivatala ablakán – saját önarcképét pillanthatja meg. A poltavaiak jelszava nem nélkülözi a politikai aktualitást sem: „Szeretjük a disznókat, de nem szeretjük a disznóságokat!” Ha mindezt összevetjük azzal, hogy a mostani kijevi hatalom olyasmit ígér, hogy ezentúl engedélyezik az orosz tévé vételét ukrán területen és nemkülönben a moszkvai lapok árusítását, valamint az ukrán államnyelv mellett hivatalos nyelvvé teszik az oroszt (Ukrajna népességének 22 százaléka orosz), akkor világos, milyen nemzeti érzelmek hordozója az új poltavai szobor.

Nem mindenki osztja ezt a vélekedést. A pravoszláv egyház helyi képviselői azért tiltakoztak az emlékmű ellen, mivel böjt idején kísértésbe viheti a hívőket. Azt pedig kiváltképpen felháborítónak találták, hogy az emlékművön eredetileg két fehér szárnyú angyal őrizte a jelképpé nemesedett sertést. Ezt az óvást jogosnak találván, az angyalokat pásztorok váltották fel. A csere azonnali kemény akcióra késztette a szélsőségesen nacionalista félkatonai szervezet, az Ukrán Népi Önvédelem vezéreit. Ők a harcos kozák tradíciók példaképpé emelését támogatnák, és tiltakoznak, ha valaki az ukránokat békés disznópásztorokká akarná alázni. Az ukránok azonban arra hajlanak, a kozák szablyáknál hasznosabbak a disznók. Erre utal az a tény, hogy a helyhatósági választásokon csúfos vereséget szenvedett ez az „önvédelemre” felszólító, ugyancsak agresszív szervezet (amely nem mellékesen a német megszállókkal a második világháború idején együtt-működő ukrán policájok rehabilitálását is sürgeti).

Ha valaki e konfliktusok után a disznókat kezdené sajnálni – téved. Nemrég holland üzletemberek érkeztek Poltavába (már Nagy Péter is a hollandok segítségét igényelte), és sertéstenyésztő telepet építettek. A hollandus módi szerint működő központi fűtéssel. A poltavaiak most irigykednek: a disznók jobban élnek, mint ők. És ráadásul szobruk is van.

Különben az ukrán területek szomszédságában található orosz városban, Novorosszijszkban szeptember elején ugyancsak szobrot avattak. Leonyid Brezsnyevnek állít emléket, aki előbb ukrán nemzetiségűnek vallotta magát, majd hatalomra kerülése után hirtelen orosz lett. Erről a szoborról nem vitatkozott senki. Pedig az ő uralma alatt majdnem teljesen eltűntek a disznók Ukrajnából, ahogyan a birodalom más tájairól is. Brezsnyev Ceausescu néhai román diktátortól tanulta el, hogy óvni kell a nép egészségét, hiszen már az angolok is szenvedtek a mértéktelen húsfogyasztás következményétől, a köszvénytől. Hát nem érdemel szobrot egy ilyen államférfi?