Diagnózis: elnökjelölt

Huzamosabb ideje nyílt titok volt, hogy a baloldalon nem lesz nagy vetélkedés a szavazatokért: a kormánypártnak nincs konkurenciája. A baloldal egyetlen jelöltet indít (vagy legfeljebb stratégiai megfontolásokból állít alternatívát). A kérdés mindössze annyi volt, Robert Fico kormányfő az erőviszonyok ismeretében vállalja-e azt a kockázatot, hogy a második körben egy ellenjelölt megszorongatja, indulásával pedig egyúttal felborítja a Smer belső erőviszonyait. Miután a miniszterelnöknek a Marián Kotleba-jelenségtől nem kell tartania – nincs olyan „nem standard” ellenjelölt, aki képes lenne tömegével mozgósítani az ország általános állapotával elégedetlen szavazókat. Ficónak így csak a Smer állapota miatt kell aggódnia. Ha egyáltalán akar.  A jobboldalon ezzel szemben ismét megmutatkozott az általános szervezetlenség és tanácstalanság. A Népi Platform pártjai a rövid távú politikai érdekeiket figyelembe véve Pavol Hrušovskýt indítják, a KDH egykori elnökének sem legitimitása, sem pedig karizmája nincs ahhoz, hogy a jobboldal szellemi vezérévé váljon, ha megbukik is – emlékszik még valaki arra, hogy öt éve a népszerű, nem elhasznált Iveta Radičová került ebbe a szerepbe, a jutalma pedig később a miniszterelnöki pozíció lett? A minőségi esés nyilvánvaló, s ami rosszabb, a Népi Platform az inkább megosztó, semmint egyesítő Hrušovský esetleges sikerére (ami jelen esetben a második helyet jelenti) sem nagyon építhet.  A két hagyományos hatalmi csoportosulás emberén túl rengeteg a jelentkező, csapatostul vágnak neki az elnökválasztásnak a politikai kalandorok. Ján Čarnogurský az életművét akarja keretbe foglalni és utólagos önigazolást keres, Radoslav Procházka épp ellenkezőleg, kiindulási pontnak és elvi kérdésnek tekinti a részvételt az elnökválasztási kampányban. Andrej Kiska független államférfiúi imázsát építgeti, Milan Kňažko pedig névleg ugyan a rendszerváltás megtestesítője és az elégedetlenek szimbóluma, a gyakorlatban azonban inkább az értelmiségi elit felvállalt választása lehet. Generációs szakadék tátong közte és a jelenlegi politikai berendezkedés ellen tiltakozók új nemzedéke között. A legelkeserítőbb, hogy a tarka felhozatal és a számos jelölt ellenére a magyar szavazóknak továbbra sem lenne kit választaniuk, ha Bárdos Gyula indulása nem oldja fel a dilemmát. A jelenlegi körülmények között is „csak” egy magyar nemzetiségű jelölt tudja kockázatok nélkül vállalni azt az üzenetet, amely az országban élő magyarok szerepét és helyzetét érinti.  Jelöltből hiába van szakajtónyi, a társadalom továbbra is mélyen megosztott, s ez a helyzet aligha javul rövid távon.