Déjà vu

Ilyesmi jut az ember eszébe az aktuális Kiska-ellenes hadjárat láttán, melynek újabb részletei láttak napvilágot a napokban. (Igaz, a legújabb, földvásárlással kapcsolatos ügy még gyengébbnek tűnik az előző, adóügyeskedősnél.) Ám a történet egyre inkább kezd hasonlítani a Mečiar–Kováč harcra.

Annál égetőbb ez az érzés, hogy az utóbbi hónapokban sorra jönnek elő nem is olyan távoli múltunk csontvázai, különböző események kapcsán: Michal Kováč halála, az Únos című film, a mečiari amnesztiák eltörlése, s legújabban a Mečiarról szóló dokumentumfilm, amely mától látható a mozikban. Mintha máig nem tudtuk volna megemészteni azt a rövid, de államiságunk számára annyira meghatározó időszakot, amit mečiarizmusnak hívnak. Már ha véget ért egyáltalán.

Az utóbbi csaknem három évtized hazai történéseit szemlélve ugyanis felmerül az emberben, hogy az 1998–2006 közötti Dzurinda-, majd a rövid Radičová-éra inkább elhajlásnak tekinthető a rendszerben, melynek alappilléreit az alapító atya állította fel, s melyek kisebb módosulásokkal ugyan, de máig tartják magukat. Ennek a rendszernek egyik sajátossága, hogy az ellenfelet el kell lehetetleníteni. Ha kell, emberrablással, azzal, hogy nemzetárulónak, urambocsá´ magyarbarátnak kiáltjuk ki, vagy ha ez már nem működik, elhitetjük róla, hogy csaló meg tolvaj.

Kiska pedig valóban rendszeridegen, kívülről jött elem, minden jel szerint egyik oligarcha sem tartja a markában, s ráadásul nagyon népszerű. Nem csoda, hogy a rendszer rendkívüli veszélyforrásként azonosította, s ehhez méltón jár el vele.

Persze, az „adóoptimalizációs” sztorival Kiska nagy segítséget adott az őt diszkreditálni akarók kezébe, nyilvánvaló, hogy a kampányköltségek elszámolása körül nem volt minden kóser. Csakhogy mindezzel együtt az államfőt messze nem lehet egy lapon említeni mondjuk a kormányfőnek otthon adó Bašternákkal, vagy egy zsákba tenni a kormányzó politikai garnitúrával. Mert utóbbi erre hajaz, s próbálkozásai egyre átlátszóbbak és nyilvánvalóbbak.

Csak nehogy az legyen a vége, hogy a fürdővízzel együtt a csecsemőt is kiöntik, azaz annyira felhúzzák Kiskát, hogy végül meggondolja magát, s mégis beszáll a pártpolitikába. Végül is ezzel csak a történelem ismétlődne, hiszen a Kováč-ellenes csörte is végül Mečiar bukásához segített hozzá.