Dehogyis hazaárulás!

Júliusban a DK-listavezetője, Dobrev Klára járt el így a fideszes Járóka Lívia EP-alelnöki jelölése során, és így tettek a Momentum képviselői is, akik arra biztatták frakciótársaikat, hogy a tisztségre ne támogassák szavazatukkal a jobboldali magyar EP-képviselőt.

Úgy tűnhet akár, hogy a baloldali–liberális ellenzék nem kívánja tovább cipelni azt a gyakran mondvacsinált keretet, hogy aki nem szavazza meg valamilyen európai vagy globális placcon „a” magyar jelöltet, az „hazaáruló” lenne. Egyrészt ez utóbbi érvelés nevetségesen kormánypárti, másrészt tényleg csak a legelkötelezettebb pártos jobboldali szavazóknak tetszik úgy, hogy ez a magyar érdek „elárulása” lenne.

Nyilván a politikát lazábban követőket és alulinformáltabbakat meg lehet talán „mozgatni” azzal a kormánypárti érveléssel, hogy itt kérem nem a magyar kormány, hanem Magyarországgal szembeni uniós (ellenzéki képviselői) fellépésekről van szó, de ezen túl is lehet lépni és hagyni, hogy az ellenzék politikailag értelmezhető módon járjon el – mint most vagy a fent említett esetben.

Miért is? Anélkül, hogy „bevezetés a politikába” szösszenetbe ágyazódna ez az írás, meg kell jegyezni, hogy a politikai tudás nem technikai jellegű, azaz nincs hozzá már 0–10 éves kor között szellemileg is feldolgozható segítség, mint egy IKEA-bútor összeszereléséhez. És nem is elméleti jellegű, bár nyilván igényli a választási rendszer és számos jogszabály ismeretét. A politikai tudás gyakorlati, azaz cselekvésre irányul, mégpedig konkrét helyzetek konkrét megoldására. Például, hogy korábban meg kellett-e szavazni vagy sem Járóka Líviát, illetve támogassák-e majd ellenzékiek a szavazatukkal Trócsányi Lászlót, az Orbán jelölte biztost vagy sem? 

Számos esetben előfordult, hogy hasonló (vagy olykor egészen más) dilemmákat a tartózkodás intézményével „oldott meg” számos ellenzéki politikus, ami gyakran az állásfoglalásra vonatkozó bátorság hiányával magyarázható. Mondhatjuk, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a nemdöntés is döntés. De amikor az ellenzék egy része jövőellenesnek és kizárólag a tehetőseket helyzetbe hozónak tekint egyes családpolitikai intézkedéseket, és a parlamenti szavazáson – félve, hogy „családellenesnek” keretezik – emiatt tartózkodik, akkor nem erről beszélünk, hanem egy, a praxisra irányuló tudásról. Ennyiben tehát ez nem is politikai döntés, hanem alkalmatlanság a döntésből fakadó további kihívás megoldására. 

Mostanra viszont az ellenzék kezdi átlépni az árnyékát, de ne kiabáljuk el! Amellett, hogy messze nem száz százalék, hogy Trócsányi bővítési és szomszédságpolitikai biztos lesz, a pozícióra jelölése nem éppen vereség a miniszterelnöknek.

Ugyanakkor egy jelölt személyéből megítélni az orbáni–magyar–európai kilátásokat nem lehet. Amikor feláll – mármint hivatalosan – a teljes biztosi névsor, akkor lesz végleges, hogy kik hullanak el, ha egyáltalán, és beljebb leszünk azt illetően is, hogy az európai viszonyok miként alakulhatnak. Nem bent, hanem beljebb. 

Elemzői szinten éppen ezért két dolgot felesleges tenni: egyrészt az „Ursula von der Leyen kapitulált Orbán előtt”, illetve a „Trócsányi jelölése semmit nem jelent” végletes pozíciókat felvenni. 

Ha csak a bizottság német elnökének megválasztására gondolunk, a Spitzenkandidat-rendszernek való beintésre – ami nem szerződésellenes, persze –, a Néppárt és a Fidesz sokadik félidős meccsére, vagy éppen a zajló európai, brit kormányválságokra, úgy egyértelmű lehet, hogy a helyzetek komplexitása következtében az európai politika nem ismeri a vagy-vagy helyzeteket.
 
Mindebből azonban nem következik, hogy a magyarországi politikai helyzetekben is működhet a bonyolultságokra vonatkozó ilyen érzékenység. Főleg, ha a pillanat fekete és fehér. 

Mostanában olyan időket élünk, hogy a pepita helyzeteket nem javasolt szivárványra színezni. 

A szerző politikai elemző, az IDEA Intézet igazgatója