Csupa kérdőjel

E három változás közül önmagában egy elég, hogy az elkövetkező négy év pártpolitikai változásait kifürkészhetetlenné tegye, ám a három együtt teljes homályba borítja, hogy hosszú távon milyen irányba indulnak el a tradicionális jobboldali választók, s hogy négy év múlva milyen jobboldali pártokra lehet egyáltalán szavazni. 

A szlovák politika legtradicionálisabb pártja, a KDH úgy csúszott ki a parlamentből, hogy az öt százalékhoz hiányzó alig kétezer szavazatot egyetlen járásban összeszedhette volna, ha igazán jó helyi jelöltet indít. A párt lassú lecsúszása megállíthatatlan volt, de azt nem várta senki, hogy így és most fogja befejezni. Annak ellenére, hogy alig valamicskével maradt öt százalék alatt, nem valószínű, hogy még egyszer ebben a formában visszajut a parlamentbe.

A KDH szavazóbázisa elöregedett, a párt képtelen volt egy hullámhosszra kerülni a nála jóval radikálisabb és fiatalabb szervezetekkel, amilyen például a tüntetéseket szervező Aliancia za rodinu, amelytől némi vérfrissítésre számíthatott volna. Az, hogy ki kerül a párt élére, szinte mindegy, mert a KDH-t már rég elhagyták azok az agilis politikusok, akik valódi megújulást akartak, a mostani vezetésben már nincs egyetlen karizmatikus figura sem. Ha meg véletlenül Alojz Hlinát választják a párt élére, az lesz az utolsó szög a koporsóba. 

Az SDKÚ eredménye viszont senkit sem lepett meg, egy szép hosszú történet ért véget ilyen csúfosan. Mivel a pártot a választásokig minden épkézláb, magára valamit is adó politikus elhagyta, elegánsabb lett volna, ha egyszerűen a választások előtt közvetlenül megszűnik a párt. A 0,2 százalékos eredmény nem más, mint annak az igazolása, hogy Pavol Frešo vagy teljesen meghülyült, vagy a szlovák politika legcinikusabb alakja. 

Ennek a két pártnak az elmúlt évtizedben volt nagyjából 20–25 százaléknyi szavazója, de még négy éve is nagyjából 13 százalék – mostanra 5 százalékra zsugorodott. Ezek a szavazók voltak a korábbi jobboldali kormánykoalíciók biztos támaszai, aztán lassan eltűntek.

Egy részük vagy a többi, új jobboldali párthoz csapódott, ám ott most semmiképpen sem találták meg a számításukat, vagy egyszerűen nem szavaztak. Emlékezzünk rá, hogy a választás előtt hány jobboldali szavazó beszélt arról, hogy nincs kire szavaznia. A választások után az ő frusztrációjuk még nagyobb lehet. Ezért szinte Messiásként várják azt, aki jönne végre a jobboldalon, és képes lenne újra egy akolba terelni a nyájat. Ám nem elég egy új jobboldali pártot a semmiből, egy karizmatikus, vagy annak tűnő vezető hívó szavával létrehozni. A pártépítés mindenképpen hosszú és összetett folyamat, mert a gyorsan összerántott párt, ha fel is fut akár tíz százalék fölé, pillanatok alatt óriásit zuhanhat, ahogy azt Procházka és a Sieť esete is mutatja. Ötlet van számtalan, önjelölt vezető szintúgy, ám értelmes projekt egyelőre egy sem. És ha valaki azt gondolná, hogy a jelenlegi ellenzéki pártokból nő majd ki a jobboldal új vezető ereje, az nem ismeri a jobboldali szavazók kényes ízlését.