Cseh regény Eduard Benešről

Szóval: sikere van. És nemcsak irodalmi sikere. A 76 esztendős Josef Nesvadba, akit a tudományos-fantasztikus irodalom egyik élő klasszikusaként emlegetnek, Eduard Benešről írta új könyvét, A pokol neve Beneš címmel. Valljuk meg: Masaryk elnök leghűségesebb segítője, a Csehszlovák Köztársaság második elnöke, noha vitathatatlanul jelentős történelmi személyiség, semmiképp sem alkalmas regény-hősnek. Ha csak nem abban az értelmezésben, ahogyan a cseh író rajzolta meg alakját. Nesvadba ugyanis nem csupán író, magyarra is lefordított és népszerű fantasztikus regények szerzője (Tarzan halála, Megöltem Einsteint, Beszélgetések Dong doktorral, hogy csupán néhány címet idézzünk a gazdag életműből), hanem orvos, közelebbről pszichiáter, és hivatását – magas életkora ellenére – ma is gyakorolja. Nesvadbát tehát részint ebből a szempontból érdekli a hajdani diplomata, államfő, a csehszlovák állam egyik megteremtőjének egyénisége. Hogy milyen ember volt, aki látványos diplomáciai sikerei dacára végül vesztesként hagyta el a történelem színpadát, s nevét manapság leginkább úgynevezett dekrétumai miatt emlegetik, amelyek – bármennyire is figyelembe vesszük a történelmi szükségszerűségeket, a második világháborút, minden következményével együtt – egyáltalán nem váltak egy demokratikus állam és egy demokratikus politikus dicsőségére. Nesvadba nem tanulmányt írt, nem folytatott tudományos kutatásokat. Az író fantáziáját a politikus-ember kudarca mozgatta meg. A regény cselekményében keveredik a kitalálás, a képzelet szárnyalása és a valóság, olyannyira, hogy a cseh históriában kevéssé jártas olvasó olykor nem is képes szétválasztani a valóságot az író szellemi játékaitól. Ezt a bírálatot egyébként nemcsak én, a regény magyar olvasója írom le, hanem szinte kivétel nélkül minden cseh irodalomkritikus.

Eligazító értelmű Nesvadba regényének alcíme: O šťastnějším Československu – A boldogabb Csehszlovákiáról. Nesvadba azt álmodta meg, mi lett volna, ha Benešnek sikerül kivédenie 1938-ban a fasiszta Olaszország, a náci Német Birodalom, a konzervatív Anglia és a háborútól rettegő Francia Köztársaság által diktált müncheni szerződést, amely Közép-Európa legdemokratikusabb államának végét jelentette. Mert akkor, a müncheni szerződés után alig néhány hónappal nem alakulhat meg a Tiso-féle fél- vagy egészen fasiszta szlovák állam, Hitler nem szüntetheti meg a cseh államot, nem szállhatja meg Prágát és egészen más irányba fordulhatott volna akár az emberiség jövője is. Nesvadba szerint például Csehszlovákia semleges állam lett volna, amelynek élén Beneš kifejthette volna a maga politikai ravaszságát teljes egészében, amelynek eredményeképpen még a nemzeti-nemzetközi összeütközések is olyannyira elkerülhetők lettek volna, hogy végül a Habsburgok örökét a csehek és éppen Beneš teljesíthették volna ki. Szóval az a bizonyos „boldogabb Csehszlovákia” annak a következménye lehetett volna, hogy a náci helytartó és SS-vezér, Heydrich helyett az utolsó Habsburgot teszik el láb alól, a szudétanémetek pedig a köztársaság nyugodt, munkás alattvalói maradnak: nincsen Lidice, nincsen náci bosszú és nem telepítik ki a szudétákat sem, azaz még beneši dekrétumok sem születtek volna, hiszen nem lett volna olyan nemzetiség, népcsoport, amely ellen felhasználják, az örökös viszály magvát hintve el ezzel ...

Nem ez lett a valós történelem, mint tudjuk és érezzük a bőrünkön. Tudja ezt magától értetődően az író is. „boldogabb Csehszlovákia” képe ugyanis egy diliházban rajzolódik ki, betegek képzelődéseként. Nesvadba gyakorló orvosként pontosan ismeri a kényszerképzetek világát és tudja, hogy milyen forrásokra vezethetők vissza ezek. „minden civilizációban élő ember pszichiátriai eset. Mert nem természetes közegben él. A politikusok pedig kiváltképpen...” – jelenti ki a regény vége felé Nesvadba egyik orvos szereplője. Ez az orvos (talán magának az írónak az alteregója) mondja el, hogy az a bolond, aki Benešnek és a „boldogabb Csehszlovákia” elnökének képzelte magát a diliházban, és olyan vonzó képpel ajándékozta meg hallgatóit az állam jövőjére nézvést – aggkori agyér-elmeszesedésben, cukorbetegségben szenvedett. Majd következik az igazi Beneš-portré, ahogyan Nesvadba látja. „A valóságos Beneš egy népes család nem kívánt, nem várt, elnyomott, legifjabb tagja volt, aki felnőttként mindenért meg akart fizetni és ki akart tűnni... Tudat alatt mindig élt benne az érzés, hogy kicsi és gyenge, és csak harc nélkül képes győzni. És minél sikeresebb lett, minél jobban magasztalták, annál inkább nőttek félelmei és önmaga iránt táplált kételyei, amelyek aztán más emberek iránt táplált kapcsolataiban is megmutatkoztak: gyanakvó, zárkózott, bizalmatlan volt... Harc nélkül akart győzni, s amikor ez sikerült, nem ismert könyörületet. Ahogyan önmagával szemben is könyörtelen: nem ivott, nem dohányzott és 16 órát dolgozott naponta. A béketárgyalásokon megszerezte az államnak a német vidékeket, Szlovákiának pedig a magyar Csallóközt. Tuhacsevszkij feljelentésével közreműködött az oroszországi vérengzésekben, a Heydrich elleni merénylettel pedig ugyanezt tette otthon, majd a háború után a németek legyilkoltatásával és számkivetésével a határvidékeken... Termetre kis ember volt, de nagy becsvággyal, a cseh nemzetnek és sorsának megtestesítője. Félt a konfliktusoktól, s így keveredett egyikből a másikba...” Könyörtelen kritika, mi több: könyörtelen nemzeti önkritika is egyszersmind. Kivált, ha hozzáveszünk még egy versidézetet, amelyet Nesvadba Beneš egyik korabeli eszmei ellenfelétől, a költő Viktor Dyktől idéz: „Miért nem halsz meg,/ amikor élni nem tudsz?/ Miért térdepelsz állandóan/ és miért hajtod meg a fejed?” Nesvadba jelentős művész: a hatvanas évek derekán a cseh kritika Vladimír Párallal és Bohumil Hraballal állította azonos színvonalra és ebben nem volt semmi túlzás. Ezzel a regényével hosszú-hosszú hallgatás, 16 év után jelentkezett. Nem minősíthető tehát indulati kitörésnek, holmi elsietett ítélkezésnek. Inkább ahhoz a vonulatához tartozik a cseh nemzeti közgondolkozásnak, amely a történelmi tragédiákért a „kisemberi mentalitást” teszi felelőssé. Ahogyan annyian mások is megtalálták már ezt a magyarázatot Nesvadba előtt. Természetesen Nesvadba regényt írt, amelynek nem tárgya, hanem ürügye a hajdani államférfi. Az író mintegy szimbólumként használja: mi lett volna, ha az államot nem egy ilyen „kisemberi mentalitással” megvert politikus irányítja oly sorsdöntő időkben? Akkor létezhetne egy boldogabb ország – erről meditál Josef Nesvadba, és semmi kétséget nem hagy abban a vonatkozásban, hogy ezt a boldogabb országot mindenképpen Csehszlovák Köztársaságnak neveznék.

Tanulságos nemzeti önarckép ez a regény. És közép-európai jelenségre is figyelmeztet, hiszen gyakorlatilag minden nemzet meditál azon az örök, ám hasztalan feltett kérdésen: mi lett volna, ha... Természetesen az ilyen álmodozók közül mi, magyarok sem hiányzunk. Szóval, aki egy valóságos Beneš-portréra kíváncsi, annak azt tanácsolnám: forduljon megbízható történettudományi munkákhoz. Akit viszont az érdekel, hogy miként töprengenek a csehek saját elmulasztott történelmi lehetőségeikről – sok érdemleges gondolatra lel Nesvadba regényében.