Cigánynak születni („ez az ősi szorongás”)

A magyarázat egyszerű: a bevándorló családok többsége etnikailag homogén gettókban él: „török negyed”, „bosnyák negyed”, „albán negyed”, sőt: Stockholmban „kis Mogadishunak” nevezett, kizárólag szomáliai bevándorlók által lakott városrészt is találunk…, s a fiatalok számára az egyetlen kiugrási lehetőség a futball. Aki rendkívüli tehetség, annak nem kell végigjárnia a szamárlétrát, azonnal megváltozik a státusa, a vagyoni helyzete, bekerül az elitbe, s a sport révén hamar a társadalom népszerű és elismert tagjává válik, márpedig ez az életpálya vonzó alternatívát jelent a kilátástalan gettónyomorral szemben. 

Ez így kerek történet, minden a helyén van: a szegénysorból induló, származásánál fogva hátrányos helyzetű legény, akit bőrszíne különböztet meg a többitől (a „vizuális kisebbséghez” tartozik), s akiből végül király (esetünkben sztárfutballista) lesz.  Hanem – s itt jön a kérdés – ha másutt működik ez a modell, akkor vajon nálunk miért nem? Tiszta matek: ha Szlovákiában (akárcsak Magyarországon) becslések szerint a lakosság 7–8 %-a cigány, akkor miért nincsenek cigány futballisták a válogatottban?  Ez a 7–8 % ugyanis azt jelenti, hogy a mindenkori válogatott keretben minimum két (de inkább három) cigány játékosnak kellene lennie, hiszen az ilyen élsportolói karrier – a gyorsan és legálisan megszerezhető anyagi jólét és a már említett társadalmi megbecsülés – az alsóbb szociális rétegek számára külön motivációt jelent.  Nézzük meg a szlovák válogatottat. Hány cigány futballistát találunk benne? Egyet sem. S a magyarban? Egyet sem. Persze, hébe-hóba kiugrik egy tehetség, a braziloknak bombagólt lövő, vasasos Farkas Jancsitól kezdve az újpesti Rostáson át a „legnagyobb kispesti királyig”, Pisont Pistáig, de normális esetben fél évszázados futballmúltból nem három, hanem harminchárom cigány focista nevét kellene kapásból felsorolnunk.  Vajon miért nincsenek futballprojektek a mélyszegénységben élő cigányok részére? Mert ha ma már nem érvényes is Albert Camus tétele (aki a futballnak köszönt mindent, amit az erkölcsről és az együttérzésről tudott), a rendszeres focizás – az állandó sportolási lehetőség biztosításán túl – olyan magatartásmintákat közvetíthet a cigány gyerekeknek, amilyeneket nem feltétlenül kapnak meg a családi környezetben. A futball ugyanis erősíti a fegyelmet, a szabálykövető magatartást, az egymásra való figyelést, a csapatsportok edzésein az egyén alárendeli magát a közösségnek stb. De ha ez így van, akkor miért nem fociznak a cigányok? Miért nem fociztatja őket senki?  Néhány éve készült egy szlovák dokumentumfi lm, Malá domov címmel (rendezte: Jaro Vojtek), s arról szólt, hogy néhány cigány kissrác csatlakozhatott egy nemzetközi tornára készülő csapathoz.  Köztük volt a cserencsényi (Čerenčany) nevelőintézetből beválogatott Elemér is. A film rimakokovai vetítésén beszélgettem vele. Magyarul. Mindkét szülője felakasztotta magát, Elemérnek egyetlen fillére sem volt, fűző nélküli bakancsban szokott focizni, és összehajtogatott kartonpapírból készített magának sípcsontvédőt. Mind abban reménykedtek, hogy a nagy nemzetközi tornán majd neves külföldi klubok tehetségkutatói felfi gyelnek rájuk, és sorsuk egyszeriben jobbra fordul. Akár a mesében.  Csakhogy a történet nem a mesében játszódott, így aztán elmaradt a happy end is. Arra a „nagy nemzetközi tornára” ugyanis a kutya sem volt kíváncsi a szerbiai Kragujevacban. Nem voltak ott neves edzők, nem jöttek el a külföldi klubok megfi gyelői, nem jött ki senki, egyetlen néző sem. A meccseket üres stadionban játszották. Aztán mindenki hazautazott, vissza a javítóintézetekbe meg a romatelepekre; szomorú és csalódott kisfi úk bámultak ki a buszból.  Emlékszem egy srácra a VSŽ Kassa serdülőcsapatából. Lakatoš Šaňónak hívták, a hírhedt Luník IX-en lakott. Ő volt az egyik legtechnikásabb középpályás, akit ismertem (technikásabb, mint Vlado Janočko, a későbbi sokszoros válogatott). Mi voltunk a két kisebbségi, Šaňo meg én, a cigány és a magyar. Egyikünkből sem lett futballista. Šaňo, aki korosztálya legjobbja volt, hamar elzüllött (már akkor javában cigarettázott), én pedig túl visszahúzódó voltam, s tehetségem se volt annyi, mint neki. Fernando Pessoának van egy verse, Ez az ősi szorongás, talán ismerik. „Szegény kis régi háza elveszett gyermekkoromnak! / Gondoltad volna, hogy így kilakoltatom önmagam? / Hol a te gyermeked? Kisiklott. / Hol az, aki békésen aludt falusi tetőd alatt? Kisiklott. / Hol az, aki én voltam? Kisiklott.” Ha magyar ajkú cigánynak születtem volna, akkor nemcsak futballista nem lesz belőlem, hanem újságíró sem.  A Komáromi Szalon legutóbbi beszélgetőestjén a közönség soraiból elhangzott, hogy cigánykérdés helyett találóbb lenne az emberkérdés kifejezést használni, hiszen a többségi társadalom alapból kirekeszt, általánosít, megbélyegez és stigmatizál, bármilyen kisebbség kerül is az útjába. A felvetéssel mélyen egyetértek. Különösen fontos tudatosítanunk, hogy bármilyen nyelvet beszélünk is, s bármilyen is a bőrszínünk, elsősorban és mindenekelőtt emberek vagyunk.