Churchill vészhelyzetben

Eszerint Orbán Viktor mégiscsak tovább cementezte hatalmát az egészségügyi vészhelyzet vadiúj intézményének bevezetésével, ami innentől az országos tiszti főorvosra bízza a rendeleti felhatalmazást a vírus megjelenéseikor. Így két narratíva jelenik meg egymással szemben: az egyik szerint visszatértek a dolgok a normális kerékvágásba, a másik szerint a magyar vezető lopakodva még tovább építi teljhatalmát. A kulcsszó: diktatúra.

(a szó, mi elkopott, akár egy farmer) akkor most mégsem épít diktatúrát járványvészhelyzet ürügyén?vagy dehogynem, ez már régen diktatúra, csak most nem lett még diktatúrább?

vagy dehogynem, úgyis az lesz? különben is, ahogy a költő nem mondja: hol diktatúra van, ott diktatúra van – hisz ő maga a diktátor, punktum?

Megpróbáltam e kvázi szabad versbe foglalni ezt a végtelen játékot a SZÓ elcsépléséről. Egy szó/kifejezés/jelző túl gyakori, nyakló nélküli használata (pl. fantasztikus, zseniális, diktatúra, náci) inflálja az adott szót – ráadásul a történelemben előrehaladva mindig új jelenségek sora bonyolítja a régi kifejezések érvényességét és értelmét; legfrissebb példa a „szobordöntés”, mely forradalmi ritkaságú tettből hétvégi kispolgári szórakozássá válhat.

„Ha megalakulna azon emberek pártja, akik nem biztosak abban, hogy igazuk van, én is tagja lennék.” (Albert Camus)

Orbán Viktor hazai és nemzetközi megítélésében a diktatúra szónak központi jelentősége van. Kormányzásával szemben ez visszatérő vád, ezt ismételgeti a liberális világsajtó is. Amikor Orbán személyének, stílusának, politikájának megalkuvás nélküli, zsigeri hazai és európai/nyugati gyűlölőit figyelem, mindig eszembe jut Winston Churchill: hogy az ő korában ugyanezek az emberek valószínűleg őt is éppen így és ennyire utálták volna karrierje egy hosszú szakaszában. Ezzel nem azt állítom, hogy Orbán Viktorból egyszer Winston Churchill lesz, azt viszont mindenképpen, hogy Winston Churchill karrierje során volt Orbán Viktor helyzetében is. Mire gondolok? Churchill kormányfővé választása előtt az akkori mérsékelt (voltaképpen: teszetosza) konzervatívok szemében pártütő politikai szélkakas volt, kiszámíthatatlan, hőbörgő radikális, veszélyes kalandor. Ahogyan ma Orbán éppen ilyen az európai középpártok szemében, amelyek gyakorlatilag összenőttek jobbról-balról, lásd a német nagykoalícióban egybeaszalódó CDU–SPD ikerpárt. Ezen erők prominensei és sajtója Orbánt néha lenácizza, miközben a populista szélsőséges kifejezés napi tartozék ellenfelei szókészletében a magyar fekete bárányra.

És itt a történelem hirtelen bizarr módon kígyózik, saját farkába harapva; rátorlódik múlt a jelenre e posztmodern káoszban. Az antirasszista jelszavakra építő kulturális baloldal a mostani tiltakozások és zavargások történelmet felülvizsgáló céljai közben a második világháború antifasiszta hősét, a Hitler veszélyességét legkorábban felismerő angol államférfit kolonialista múltja miatt a rasszisták közé löki. De ez még nem elég.

NÁCI

– ez a felirat festékszóródott Winston Churchill budapesti városligeti mellszobrára; innen már nincs messze Kovács őrmester elvtárs történelemórája a laktanyából: „Sztálin elvtárs jó elvtárs, Hitler elvtárs rossz elvtárs.” Talán erre mondhatnánk joggal: kiszabadult a szellem a pillepalackból. Párizsban közben az antirasszista demonstrálók – Izrael politikájára is utalva – azt skandálták az ellentüntetőknek: „Mocskos zsidók!”

„Az új antiszemitizmus elöntötte Európát: végre megtalálták a nevet hozzá, s így levethetik gátlásaikat. Amióta újra megszületett az európai baloldal, azóta nincs többé szükség szélsőjobbra.”

– erről az egészről jutott eszembe Kertész Imrének ez a 2003-as naplóbejegyzése a Mentés másként lapjairól. Milyen régen volt már, amikor ez az érzékeny író észrevette a hagyományos politikai irányvonalak és értékrendek felborulásának abszurd veszélyeit.