Brexitmítoszok

Nem akarjuk, hogy brüsszeli bürokraták szabályozzák életünk egyre több területét, megspórolhatnánk az EU-ba befizetett jókora összeget, ellenőrizhetnénk a migrációt, nagyobb biztonságban lennénk a terrorizmustól, kilépve is megtarthatnánk az unió felé a szabadkereskedelmet, mert ez egy sor országban így van, például Norvégia, Svájc, hát miért ne lehetne Nagy-Britanniában is – valahogy így gondolkodhat a kilépést támogató britek többsége.

Csakhogy ezek az elképzelések tévesek. Az egységes piacnak része lehet unión kívüli ország is (Norvégia, Liechtenstein, Izland és lényegében Svájc is), de ez feltételekkel jár. Először is, a négy alapszabadság elvét nem lehet szétválasztani: nem lehet megtartani az áruk, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlását, és megszüntetni a személyek (ideértve a munkaerő) szabad áramlását. Tehát, ha Nagy-Britannia kilépése után is szabadon akarna kerekedni az EU tagországaival, akkor be kellene engednie az onnan érkező munkavállalókat is. Pontosan, ahogy Svájcnak vagy Norvégiának.

Továbbra is vonatkoznának rá az egységes piac szabályai, az újonnan elfogadottak is, de szemben a jelenlegi helyzettel, amikor ezek megalkotását belülről tudja befolyásolni, kívülállóként kellene passzívan átvennie azokat. Például Norvégia is rendszeresen átveszi az uniós jogszabályok mintegy háromnegyedét, anélkül, hogy ezek megalkotásába bárhogyan beleszólhatna. Az uniós regulációktól (a „brüsszeli bürokráciától”) való szabadulás tehát ábránd. Az egységes piacot érintő kérdésekben ráadásul el kell fogadni az Európai Bíróságot, mint legfelsőbb joghatóságot. Ugyanez a helyzet a közös költségvetésbe való befizetésekkel. Ha egy ország részesülni akar az egységes piac előnyeiből, akkor fizetnie kell a közös kasszába. Igen, fizetnek a svájciak meg a norvégok is, ez utóbbiak az egy főre eső brit befizetések nagyjából 80–90 százalékának megfelelő összeget.

Ami a biztonságot illeti, az Egyesült Királyság már most is maga ellenőrzi a határait, mivel (Norvégiával meg Svájccal ellentétben) nem tagja a schengeni övezetnek. Itt tehát aligha lenne érdemi változás. Az EU-n kívüli, harmadik országokból érkező bevándorlást is maga szabályozza – már most is. Ezt az unión belül is a minimumra szoríthatja, ezért nem kell kilépni, az EU-ból jövő bevándorlást meg akkor sem korlátozhatná, ha kilépne. Az általában egy kalapba dobált bevándorlókkal, különösen a kelet-európaiakkal kapcsolatban gyakran felmerül, hogy elveszik a britek munkáját vagy élősködnek a szociális rendszeren. Ehelyett az összes eddigi kutatás azt mutatta, hogy az új tagországokból érkezők pozitív gazdasági hatásokat váltanak ki, épp a múlt héten láttak napvilágot az új munkaerőpiaci statisztikák. Egy évtized óta a legalacsonyabb a munkanélküliség (5 százalék), és a foglalkoztatottak száma az ilyen típusú mérések kezdete óta (1971) abszolút rekordot döntött 31,5 millió fővel – ez 74%-os foglalkoztatottsági rátát jelent, ami nemzetközi összehasonlításban is magas.

Szóval, minden máshogy van, mint azt a kilépést támogatók többsége gondolja, de persze nem kell, hogy ez akadályozza őket abban, hogy igazukban bízva a brexitre voksoljanak. Ezért a közvetlen demokráciával, és ennek legfőbb eszközével, a népszavazással szembeni averzió. Végső soron a demokráciában a nép dönt, de tegye ezt inkább választott politikusain keresztül, közvetve, és ne népszavazással, közvetlenül.