Biztonságos még Szlovákia?

A nyomozók későbbi bejelentése szerint a gyilkos az államfő, a miniszterelnök, továbbá más közéleti személyiségek elleni merényletre is készült. Szembesültünk azoknak a mértékadó felméréseknek az adataival is, miszerint Szlovákiában az uniós tagországok közül a legkevesebben tűrik el polgártársaik másságát, viszont a legtöbben dőlnek be az értékrendjüket, cselekedeteiket befolyásoló, legkülönbözőbb összeesküvés-elméleteknek meg az álhíreknek.

Monika Tódová szlovák publicista videóinterjújában megkérdezte Zuzana Čaputovát: a szlovák állam vajon képes-e megvédeni minden polgárát, biztonságban érezhetjük-e magunkat hazánkban? Mire az elnök asszony a diplomáciai szóvirágokat mellőzve azt válaszolta, hogy a történtek után, sajnos, nálunk senki sem lehet biztonságban. Érthető, hogy a kettős gyilkosság után a közbeszédet a szexuális kisebbséggel kapcsolatos témák uralják. Olajat öntött az izzó tűzre a pozsonyi parlament többségének döntése, amellyel elutasította a Szabadság és Szolidaritás törvénymódosító indítványának még a megvitatását is, holott ez a kezdeményezés csupán valamivel egyszerűbbé kívánta tenni az élettársi viszonyban élők mindennapjait. Ami valóban csak kis lépés lett volna a melegek Csehországban és több más államban kivívott jogaikhoz képest. Mégis lesöpörték a tárgyalóasztalról. Martin Macko, az Inakosť (Másság) polgári kezdeményezés elnöke keserűen jegyezte meg: a parlamenti elutasítás híven tükrözi, hogy a döntéshozók közül sokan csak szavakban éreznek együtt velük, ám az életüket kissé megkönnyítő törvényes lépésre nem szánják el magukat. Több politikus még morális felelősséget sem vállal a történtek miatt. Boris Kollár szokásos populista porhintésével ezúttal a sajtó állítólagos hangulatkeltését marasztalta el, Gyimesi György sem érezte felelősnek magát a szivárványos zászlónak a középületeken való kitűzését tiltó kezdeményezéséből fakadó feszültségek miatt.

Sokan vagyunk, ha nem is elegen, akik ellenezzük a melegek megbélyegzését, toleráljuk másságukat. Ugyanakkor nyugtalanul állapítjuk meg, hogy közéletünkben mennyire leszűkül a kisebbség fogalma, mert a legtöbben csak a szexuális másságot emlegetik. Holott zsidó, roma, magyar és más kisebbségiek is élnek ebben az országban. Időről időre őket is arcul csapják a gyűlölködés megnyilvánulásai. Emlékezzünk csak a 2013. júniusi gumibotos, romák elleni rendőri razziára Szepsiben, amelyet Robert Kaliňák belügyminiszterként mindvégig törvényesnek tartott, a verések elviselőit igyekezett cinkosaival együtt bűnözőnek kikiáltani. A romákat ért megaláztatásokért csak egy éve kért bocsánatot a jelenlegi kormány. Arról viszont hallgatnak, ami tizennégy éve történt a DAC stadionjában, ahol indokolatlanul brutálisan léptek fel kommandósok a hazai szurkolók ellen, számos testi-lelki sérülést, a vörösmajori (Hviezdoslavov) Lengyel Krisztiánnak maradandó egészségkárosodást okozva. A máig tartó gyűlölködés egyik megnyilvánulásaként tartjuk számon, hogy a dunaszerdahelyi csapat szlovákiai bajnoki vendégszereplésein gyakran hallhatjuk főleg az ottani fiatal szurkolóktól a Bi Maďara do hlavy! (Verd fejbe a magyart!) gyalázkodó rigmust. Én még egyszer sem hallottam, de mások sem, hogy legalább a stadionok hangosbemondói rendre utasítanák ezeket a sovinisztákat.

Hosszasan sorolhatnánk, mit tehetnek a szülők, a pedagógusok vagy a kisebb közösségek azért, hogy Szlovákia mielőbb élhetőbb és toleránsabb ország legyen. Konkrét példával Rigó Konrád, a Szövetség párt Híd-platformjának vezetője állt elő, aki petíciót indított minden hazai kisebbség iránti tisztelet megerősítése érdekében. Kezdeményezése azért is fontos, hogy egyszer talán nyilvánosan mindenki félelem nélkül annak vallhassa magát, amilyen az azonosságtudata.