Berlin diszkréten szabotálja az EU-t?

Egészen döbbenetes, szimbolikus döntés született a hétvégén. Nem Brüsszelben, hanem újfent Berlinben. A német kormány – bizonyára sok-sok koalíciós egyeztetés után – úgy döntött, hogy a német lakosság és ipar energiaszámláinak enyhítésére 200 milliárd eurót kölcsönöz a nemzetközi pénzpiacról. Miért is súlyos ez az elsőre csupán tűzoltásnak tűnő lépés? Hogy ez az összeg a német ipar szempontjából nem is lesz tartós mentőöv és ahhoz képest pont akkora, mint a teljes olasz újjáépítési csomag az EU-tól, az egy dolog. Ez már most irritál többeket. Hogy nem egy fenntartható megoldásba öli a forrást, hanem elégeti az energiaszámlákon és rövid távú politikai népszerűséget vásárol, hát nem az első ilyen döntés lesz a történelemben. Arról viszont, hogy mindezt az európai uniós többi tagállammal szemben hogyan lehet felvállalni, nem szól a fáma.

A gond a következő. A német ellenállás a közös európai energiapolitikában évtizedes. Ha hagyták volna, talán már lett volna közös beszerzés, több nemzeti vezetékhálózatot összekötő ún. interkonnektor, jobb mechanizmus a nemzeti tározók uniós szintű szolidáris kihasználására. Ehhez képest most a vihar elején jövünk már rá, hogy meztelenek vagyunk.

A német kormányzatok – ideológiára való tekintet nélkül – az északi áramlat hívei voltak. Építették milliárdokért a vezetéket, ami kikerülve minden más országot, a víz alatt hozza az orosz gázt a német iparnak. Érthető kapitalista megfontolás, de nemzetbiztonsági szempontból az első perctől nem állt meg. (Ahogy a magyar gázfüggőség tetézése az orosz atommal sem.) Hogy erre Berlin sorra lekapcsolja az atomerőműveket, az annyira hihetetlen, hogy már tényleg a lábonlövés példája. Mindezt úgy, hogy az orosz szolgálatok láthatólag jöttek-mentek az országban, a berlini Tiergartenben végeztek ki expatot, ha úgy kívánta a helyzet. A Bundestagot már hét éve törték fel, nem romlottak meg a kapcsolatok ennek ellenére sem. Az orosz érdekbe bevásárolt németek a legmagasabb polcokra kerültek. Ezért is lehetett, hogy a német önérdek felismerése, a saját immunrendszerük működtetése gondba ütközött. Erről még kis keretes írások lesznek a későbbi történelemkönyvekben, hogy hogyan sikerülhetett ez az önsorsrontás.

Most pedig, a katarzis pillanatában ezt a rengeteg tanulságot nem arra használják fel, hogy végre a közös európai ellenállást szignifikánsan megerősítsék, és ha kell, német–francia vezetéssel Európát visszategyék a geopolitika térképére. Nem. Ahogy a német ipar megújulási képessége is valahol elhalványult, úgy a közös védelem is gondolat maradt csupán.

Nem egy európai megoldást hoztak össze, hanem mint az egyik leggazdagabb tagállam, azt üzenik a 200 milliárdos német csomaggal, hogy mi magunknak még valahogy megoldjuk, ti meg boldoguljatok, ahogy tudtok. Nem csoda ezek után, ha euroszkeptikus erők nőnek ki, és még a mainstream oldalak is óvatosak a közös befektetéssel a kisebb országokban.

Kár. Vagy ahogy odaát mondták nemrégiben, „too bad!”.