Beneš döglött lovainak bűze

Napjaink történése, hogy az országos és nemzetközi politika még javában hajrázik a világháborút követő égbekiáltó igazságtalanságok rendezésének, úgymond, erkölcsi küzdőporondján. Még mindig nemzet vádol nemzetet: egymás megalázásáért, meghurcolásáért, jogfosztásáért, földjeinek, javainak kisajátításáért. Mondhatni, majdnem általános politikai magaslatokban, közeli emberi, mindennapi szinten megfoghatatlan gesztusokkal, tessék-lássék intézkedésekkel pontot tenni a történtek után. A mindennapos valóságban ennek ellenére konkrétan zajlanak a földügyek.

Azt hiszem, ezt most már nyugodtan kijelenthetem, hiszen lassan 15 éve vagyok részese a rendezések közvetlen gyakorlatának, bonyodalmainak, buktatóinak, és figyelem mindennapos, apró kis trükkjeit. Pontosabban: hogyan működnek véreink irigységei, kapzsiságai, mohóságai, telhetetlenségei, önzései, összeférhetetlenségei és másokra való tekintetnélkülisége; ezek gonosz kis démonai, kisebbségi keblecskéik, kicsiny, áporodott lelkecskéiben. Mert bizony, mint az élet számos területén, itt is előbb legszűkebb pátriánk rögei közt, ha kell, saját házunk táján illene szétnézni, nem csupán csaknem névtelen idegenekre mutogatni, egy büszke álnemzeti szolidaritás biztos fedezékéből.

Mert ugyancsak analóg magatartás mutatkozik ez egykori sunyi, pitiáner besúgók viselkedésmódjával, és mind a kettő ugyanarra a rúgóra jár, mint megtapasztaltam. Az egyik, egykoron nyugodt lelkiismerettel jelentgette – helyzeti, netán anyagi előnyökért, javakért – legközelebbijeit: barátait, ismerőseit, rokonait, a korabeli álságos jog és hatalom védőszárnyait élvezve. A másik, még ennél is kukacabb fajta, a történelmi távlatokból szinte alig észlelhető, bársonyosan sima átmenet után, ugyanilyen pofátlanul kezdte meg a még kialakulatlan jogviszonyok között, a korábbi rendszer „közösségi erkölcseivel” felvértezett jogászocskákkal szép lassan magára és családtagjaira írattatgatni unokatestvérei, netán testvérei, közelebbi-távolabbi rokonai szanaszét heverő ingatlan örökségeit. Akadt rá bőven kliens szlovák- és magyarlakta tájainkon is, mind az egyik, mind a másik oldalon.

A trükk aztán még csak nem is volt bonyolult. Elég volt suttyomban egyetlen jogos utódként jelentkezni, megegyezni a közjegyző úrral a tarifában, magunkra és hozzátartozóinkra íratni minden fellelhetőt, majd a három év elévülési idő alatt lapítani, mint tetű a var alatt. Később aztán ebben a nagy földrendezési fináléban a szegény, gyanútlan, kisemmizett jogosult rokon megnézheti magát legközelebbi vérei cinikus szeme tükrében (mert elég vastag bőr van ehhez a pofáján), majd váltig hallgathatja és olvashatja, miként buzdítgatják jóhiszemű, erkölcsös, együttérző politikusaink a néhai Beneš döglött lovait szülőföldünk visszavonszolására...

Bettes István Pozsony