Belügyminiszter úr, üzenete érkezett Nagy-Britanniából

Mindkettő veszettül rossz ötlet és mindkettő vége ugyanaz: fatális végkifejletű öngyilkos merénylet politikai karrierünkkel szemben. De ha már egyszer úgy rendesen hasba szúrtuk magunkat, jobban tesszük, ha gyorsan az emberek szemébe nézünk és őszintén beismerjük, hogy itt a vég. Nem veszi ki magát ugyanis jól, ha azt állítjuk, a tőr a szívünk alatt, amelynek sebéből dől a vér, csak egy karcolás, egy kis bibi, amire apu, ha gyógypuszit lehel, már szaladhatunk is tovább garázdálkodni a srácokkal a tyúkudvaron. Körülbelül ilyen különbség van 2016-ban az Egyesült Királyság és Szlovákia között.

David Cameron a számára vesztes referendum másnapján kiállt és lemondott. Majd pár nappal ezelőtt a parlamentben tartott egy olyan leköszönő beszédet, amely példaértékű minden politikus számára. Teljesítményről, ideálokról, elhivatottságról, múltról és jövőről beszélt komolyan és helyenként elegáns humorral. Befejezni is tudni kell, és lehet ezt úriemberhez, államférfihoz méltón. Persze, ez szemernyit sem változtat azon, hogy jelenleg az évszázad legrosszabb brit miniszterelnökének tartják – nem alaptalanul. A brexit mellett ráadásul komoly szerepe van abban, hogy a közelmúlt angliai történései leginkább a Monty Python Repülő Cirkuszának különkiadására hasonlítanak. Röviden összefoglalva: David Cameron buta választási ígérete, saját baráti körén belüli kakaskodása odáig fajult, hogy ma egy párducmintás cipellőjű nő jön ki reggel a Downing Street 10-ből, aki nem tudja eldönteni jobbra vagy balra induljon. (Időnként, biztos, ami biztos visszaáll a lépcsőre integetni, amíg valaki az ajtón át ki nem szól, „balra van a kocsi, Theresa”.)

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"239817","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Az már csak hab a tortán, hogy a külügyminisztérium olyan ember kezébe került Boris Johnson révén, aki az elmúlt fél évben nyújtott teljesítményével sokkal inkább kvalifikálta magát a Hülye Járások Minisztériuma, mintsem a külügy élére. Persze, ezért már Cameron nem vonható felelősségre, még ha komoly szerepe volt is abban, hogy a szellem kiszabadult a palackból. Ám a jelenlegi cirkusz ellenére is sokkal jobb, hogy vette a kalapját és távozott. Így volt ez korrekt, nem csak „politically”.

Nem úgy, mint kis hazánk belügyminisztere, aki úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Az ő esetét összefoglalni sem kell, tele van vele egy ideje minden újság, sajnos, lassan nem csak a hazaiak. Óriási különbség viszont, hogy Kaliňák története sokkal inkább hasonlítható egy krimihez, mint egy kacagtató abszurd komédiához. Minden jelentős politikai elemző egyetért abban, hogy befejezte, nincs politikai jövője, ezért nem szabadna maradnia. Mérhetetlen arroganciáról tanúskodik, hogy mégsem távozik. Pedig biztosra vehetjük, helyére van nem is egy hasonló kiemelkedően megbízható belügyőr. Így még csak a saját nyugodt jövőjét sem kockáztatná, ha felállna a bársonyszékből, későbbi alapos nyomozástól tartva.

David Cameron említett beszédében elmondta, hogy pártállástól függetlenül minden képviselőnek szorít, mert a politikával jelentős eredményeket érhet el az ember, ha odateszi magát. Majd jött a végszó: „Hiszen, ahogy azt már mondtam, valaha én voltam a jövő”. Majd leült. A képviselők felálltak, vastaps és ováció következett. Micsoda bukás! Másnap a családjával London egyik legjobb negyedébe költözött. Számunkra pedig talán a legfontosabb, hogy ettől találóbb üzenetet a Smer koronahercege sem kaphatna, mert nála hatványozottan igaz, hogy valaha valóban Kaliňák volt a jövő. Valaha, nagyon régen. Most pedig: kalap, kabát!

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"239810","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]