Belső ellenségek

Jelenleg nagyon könnyű egy homogén masszának látni az SNS– Smer–Hlas hármast. Például az elnökválasztás miatt, hiszen Peter Pellegrini indulása kapcsán összezárt a két tábor mondanivalója. A felpörgő kampány meg az ellenkampány egyaránt mindent megtett azért, hogy a három párt egy egységes tömbnek tűnjön, amiben a Hlas elnöke az oroszpártiak megbízható szövetségese, a másik olvasatban Pellegrini kizárólag a radikálisok és Fico érdekeinek kiszolgálására hivatott politikusként tűnt fel. A valóságban a helyzet ennél sokkal összetettebb: több érdekkonfliktus is fennáll a koalíciós pártok és azok érdekcsoportjai között. 

Pellegrini elnökké választása rögtön két problémaforrást is megnyitott: az egyik a mérsékeltek és a radikálisok vitája, a másik a koalíción belüli erőforrások elosztásának kérdése. A Hlas vezetőjének mérsékelt, alapvetően konfliktuskerülő stratégiáját Andrej Danko és az SNS bírálta hónapokig a leghangosabban, de nem egyedüliként. A radikális tábor eleve a kudarc előjeleként minősítette, hogy Pellegrini kerülte a nyílt konfliktusokat az ellenzékkel, és félszívvel kampányolt. A kampányhajrára Robert Fico miniszterelnök félig-meddig beállt a házelnök mögé, miközben Danko még az eredményvárón sem jelent meg, viszont a Nyugat-ellenes, felvállaltan oroszbarát szavazókat mozgósította a kampány (és Korčok személye). Előállt egy furcsa helyzet: a kormány radikálisabb szárnya egyszerre érzi magát sértve a mérsékelt, általuk kudarcra ítélt középutas jelölt hangos sikere miatt és gondolja úgy, hogy valójában ők kaparták ki Pellegrini számára a gesztenyét.

A belső gondokat súlyosbítja, hogy a Hlas túlsúlya a kormányon belül is biztosítva van. A pártnak, mivel jól alkudozott a koalíciós tárgyalásokon, ugyanannyi tisztviselője van, mint a Smernek, és sokkal több, mint az SNS-nek. A minisztériumok irányítása nem csak presztízskérdés: egy jól ténykedő tárcavezető saját hátországot építhet ki magának, érdekcsoportoknak biztosíthat befolyást, bekerülhet a nyilvánosságba. Ezek a csatornák jelentik a lehetőséget a Hlas számára a politikai túlélésre Pellegrini távozása után is – ennek pedig nemcsak az SNS, hanem a Hlas választóira és tagjaira egyaránt vadászó Smer is a tudatában van.

A belső feszültségek ellenére mindhárom koalíciós pártnak elemi érdeke lenne a konfl iktusok elfojtása és az együttműködés. Az elnökválasztás és az EP-választás végével jönnek a gazdasági megszorítások, az ellenzék, a „Nyugat és a háború” legyőzését pedig ugyan jól lehet kommunikálni a saját szavazóik felé, az életszínvonal stagnálását vagy romlását már annál kevésbé. A kormány egyik fő mondanivalója, hogy más, mint az előző két garnitúra: nem veszik össze saját magával, és nem válik döntésképtelenné. Abban az esetben, ha az SNS (vagy a Smer) a Hlas jelöltjeinek kritizálásával és elkaszálásával foglalná el magát a következő hónapokra, a választók pont ugyanazt gondolnák a koalícióról, mint a Matovič- vagy Heger-kormányról: hogy ezek az emberek képtelenek egymással megegyezni, így kormányozni is.