Bedől a hitel

Most nem azon adósok lelkivilága érdekel, akik felelőtlenül vettek föl fogyasztási hiteleket, akik karácsonyra simán kétéves futamidejű kölcsönökbe verték magukat, azoké sem, akik a hitelkártyakeretük láttán megszédültek, és költötték a még meg nem keresett pénzt. Azokért sem szólnánk, akik elmuzsikálták, elitták, elnőzték a jövőbeni keresetüket, mert azoknak valóban lelkük és sorsuk rajta.
Van viszont e kis hazában egy kikerülhetetlen eladósodási hullám, az pedig a lakhatással függ össze.

Abban a kedves Olvasóval egyetértünk, hogy ma a lakhatás megoldásának talán egyetlen módja (öröklés, ajándékozás, lottófőnyeremény híján) a lakás megvásárlása, felépítése, felépíttetése. Egy nagyon szűk réteget kivéve még a jól kereső felső középosztálybeliek is csak hitelezéssel tudják megoldani ezt a beruházást. Ezzel nincs is semmi baj. A hitel a gazdaságban, a beruházásokban nem az ördögtől való, a bank pedig nem Lucifer királysága.

A gondok, bajok három csoportra oszthatók.
Az első baj a választás lehetőségének teljes hiánya. Ma a szlovák polgár lakásmegoldáson törve a fejét nem választhat szabadon, mondjuk a bérlakás, az öröklakás, vagy mondjuk egy lízingkonstrukció között. A szlovák polgár sajátba költözik, oszt nem jó napot, hanem 10-15-25-30 évig fizet. Az ingatlan megépítésének (!!!), finanszírozásának, fenntartásának hosszú távú kockázatát egyedül (!!!) vállalja.
S most ne sírjon egy banki szóvivő sem, hogy a bank kockáztat, mert akkor jó lenne magyarázatot kapni arra is (szomszédos példa), miért emelkedtek a törlesztőrészletek a 312 forintos eurónál egy harmaddal, s amikor 270 forint lett az euró, vajon miért nem csökkentek a részletek egy kanyi vassal sem. S most ne mosolyogjunk a forint példáján, mondván, nekünk itt az euró: egy koronában tízezres törlesztést egy fél százalékpontos alapkamat-emelkedés nagyjából kétezer koronával emelt meg.

Az alapkamat csökkentése viszont a részleteken nem mutatkozott meg. Úgyhogy az első baj valóban az, hogy a lakni akaróval húzatja a rendszer a rövidebbet.
A másik baj az élethelyzetek megváltozásával kezdődik. Akár egy munkahely elveszítése, akár egy betegség, netán rokkantság, vagy családtag gondjai, s jön a megoldhatatlan probléma: egy hitellel terhelt ingatlannak nincs piaca, ha igen, akkor haszonlesők sora szedi le a sápot, s a nagyobb ingatlanból kisebbe vágyó tulajdonos alapvetően csak tönkremehet.
Nincs tehát olyan piac, ahol a háromszobásból kétszobásba, a családi házból társasházba költözhetne a gondterhelt tulaj. A hitel mértéke a kamatokkal ugyanis még a futamidő felénél is majdnem akkora, mint a felvett hitel maga.
Ha tehát sikerül vevőt találnia, nem sikerül következő lakhatást találnia. Marad a híd alja?

S végül a harmadik gond: kis hazánkban a kilencvenes években maradék értéken eladott lakásállománnyal Szlovákia bekerült azon országok sorába, ahol jelentős ingatlanvagyonnal rendelkező emberek lehetnek szociálisan rászorultak.
A lakáspiac kizárólag tulaj-tulaj kapcsolattal meghatározva ugyanis leblokkolja a munkaerőt, immobilissá teszi még a magáért valamit tenni kívánó embert is, nem ad lehetőséget tömegeknek az olcsóbb bérlésre, mert senki, az égvilágon senki nem gondolt arra, hogy az ország gazdasági teljesítőképessége nem teszi lehetővé, hogy a lakossá több mint nyolcvan százaléka saját ingatlanban lakjon.
A lakáshiteleket törlesztő emberek egy része túlszámította magát. Van ilyen. De a jelentős részük kényszerpályán mozog, nem szabadon döntött, olyan szerződéseket írt alá, amelyeket jól fizetett jogászok hada diktált a pénzintézeteknek, s amelyeket nem volt lehetősége nem aláírni - szerződsz, komám, vagy nem laksz alapon.
Az igenis átmeneti pénzügyi válság minden következménye a lakástulajdonosra hárul, három, négy rossz év miatt az egész életét tönkreteheti egy fiatal házaspár, s a magát szociálisnak tartó kormányzat pedig még oda sem jutott el, hogy megfogalmazza a problémákat.

Csúnya, rossz bankos bácsikat, biztosítókat kerget, miközben egy sor közvetett kormányzati intézkedéssel lassan, de hosszú távra kiépíthetne egy valóban plurális lakáspiacot, amelyben a kisnyugdíjas, a pályakezdő, a netán válópert megélő, lebetegedő, munkáját elveszítő ember sem szorul a híd alá, s a valóban tehetős polgárok pedig vígan építtethetnék lakóparki Barbie-házaikat.
Vagy esetleg valami ízléseset, szépet, de ez már igazán magánügy lenne.