Barátunk, Kína!

A „keleti nyitás” több éve visszatérő téma nemcsak Magyarországon, hanem egész Közép-Európában. Orbán Viktor magyar kormányfő már 2010 óta kiemelt figyelmet szentel a kínai–magyar kétoldalú kapcsolatoknak, ennek köszönhetően jó viszonyt ápol a kínai vezetőkkel. Ennek eredménye az is, hogy Magyarország a sanghaji első Kínai Nemzetközi Import Expó egyik díszvendége. Maga Orbán nyitotta meg a magyar pavilont, és Hszi Csin-ping kínai államfő mellett több fontos kínai vállalat vezetőivel is tárgyalt.

Mindez teljesen érthető. Kína gazdasági vonzereje óriási, az ország hatalmas fejlődésen ment keresztül az elmúlt évtizedekben, ma már a világ legnagyobb exportőre és a világ második legnagyobb gazdasága. Minden évben újabb és újabb kínai vállalatok nevét tanuljuk meg, és a kínai export már korántsem az olcsó bóvlival egyenlő.

Ami Közép-Európát különösen érdekli, az a pénz. Kína már világgazdasági szinten is a legnagyobb tőkeexportőrök közé tartozik, régiónknak pedig még mindig külföldi tőkére van szüksége a gazdasági fejlődéshez. Nem meglepő tehát, hogy a kínai dollármilliárdok sokak fantáziáját megmozgatják, Budapesttől egészen Varsóig. Régiónk szerencséje, hogy az érdeklődés ma kölcsönös. Kína hosszú évek óta a nemzetközi pozíciója erősítésén dolgozik, vezetői 2010 táján fedezték fel a Pekinggel szemben rendkívül nyitott közép-európai térséget. Kína jövőbeni terveibe jól illeszkedik a régió, ezért is jött létre 2012-ben Ven Csia-pao akkori kormányfő kezdeményezésére Varsóban a 16+1 platform, mely összehozta Kínát és a 16 közép-kelet-európai országot.. Ezen belül Magyarország fontosságát mutatja, hogy Ven Csia-pao a platform ötletét magyarországi látogatása során vetette fel 2011-ben, és 2017-ben Budapesten volt a térségbeli országok csúcstalálkozója. Emellett Orbán Viktor illiberális demokrácia-világképébe is pontosan illeszkedik Kína. 

Szinte minden adott tehát, hogy Közép-Európa és Kína gazdasági kapcsolatai erősödjenek az elkövetkező években. Nem árt azonban az óvatosság, mert a kormánydelegációk e hangzatos kijelentései gyakran légüres térbe kerülnek,

a nagy csinnadrattával bejelentett projektek végül nem valósulnak meg. Gondoljunk csak a kínai tőkéből finanszírozott Liszt Ferenc reptérre vezető gyorsvasútra, a szolnoki napelemgyárra vagy a hét éve készülőben lévő kazincbarcikai citromsavgyárra. 

De nem magyarországi sajátosság, hogy a kínai tőke részvételével készülő projektek késnek vagy vakvágányra kerülnek valahol a Selyemúton, szinte mindegyik közép-európai országban találunk példát ilyesmire.

Ha a kínai cégek nem látják a gyors nyereség lehetőségét, akkor csendben eltűnnek.

Szlovákiában is volt már szó elektromos autógyár felépítéséről, vagy a hetente többször Pozsonyba befutó kínai tehervonatokról, de ezekből a tervekből eddig szinte semmi sem valósult meg.

Mindezekből világos, nem szabad készpénznek venni, hogy Kínából majd csak úgy ömlenek ide a dollármilliárdok.

A nagyszabású rendezvények és hangzatos nyilatkozatok mögött a kínai vezetés kemény racionalitását is meg kellene látni: elsősorban azt veszik figyelembe, hogy az együttműködés és a projektek mennyiben segítik elő Kína hosszú távú stratégiai terveit.

Ezért a közép-európai államoknak is józanul kell hozzáállniuk Pekinghez, és vigyázniuk arra, hogy a tetszetős ígéretek mögött a kínai állam érdekei húzódnak meg. Kína ettől még a jövő országa, mellyel érdemes jó politikai és gazdasági kapcsolatokra törekedni. Nem lenne jó azonban, ha Közép-Európa a kínai állam és a kínai vállalatok trójai falovává válna az Európai Unióban.