Azé a múlt, aki kiássa?

Az Új Szó olvasóinak nyilván nem ismeretlen a Gombaszögi Nyári Egyetem. A szervezők a júliusi egyhetes programon kívül próbálják belakni és mind jobban felépíteni a régi-új fesztiválhelyszínt, ennek keretében most a pálos kolostor feltárására került sor. A pálosok egyik központja működött itt a későközépkorban, aztán rövid virágzás után a török időkben elpusztult – de nem a török által, hanem a helyi nagyurak (a Bebek-család) és a császáriak közti háborúskodásban. A feldúlt kolostor pusztulásnak indult; ami ma látható belőle, az csupán egy impozáns, 7 méter magas faldarab. Mármint a föld fölött csak ennyi volt látható, de komolyabb ásatás eddig nem tárta fel azt, mi van a föld alatt.

Az, hogy végül egy nyári egyetem szervezői kezdeményeztek itt ásatást, olyan jelenség, ami Szlovákiában, de egész Közép-Európában megfigyelhető: a helyi szféra (civilek, önkormányzatok, üzleti vállalkozások) kezdik a múltat feltárni, illetve ebben a folyamatban sokszor ők a kezdeményezők. Lehetne a kezdeményező a Műemlékvédelmi Hivatal is, de a szlovák műemlékvédelem meglehetősen passzív ilyen téren, immár hagyományosan – emiatt kap is a hivatal elég komoly kritikákat a régész-történész szakmától. A szakmai fórumokon (mint a Monument Revue hasábjain) sokszor titulálják őket lomhának, koncepciótlannak. Emögött talán ott rejlik az is, hogy a szlovák emlékezetpolitika máig nem döntötte el igazából, mit is kezdjen az ország területén található kultúrkincssel. Így a terepmunka a helyi erőkre marad, azokra, akiket valami szakmai, szimbolikus vagy üzleti ügy motivál. Ez nem jelenti a szakmai kontroll hiányát: Orosz Örs, a gombaszögi ásatás kezdeményezője (a nyári egyetem szervezője) is beszámolt arról, hogy megfelelő képesítéssel rendelkező szlovákiai intézményt kellett bevonni, csak így lehetett ásatási engedélyt szerezni. Eztán magyarországi régészeket is meghívtak; ez a fajta magyar–szlovák kooperáció nem ismeretlen egyébként az ásatásokon, Zsolnalitva várában is volt hasonló együttműködés. Akik még a feltáráson dolgoztak, azok az önkéntesek, fiatalok. Ez is elég elterjedt koncepció: Szlovákiában több olyan romterület van (például a szepességi Menedékkő vagy a kis-kárpátoki Katarínka), ahol cserkészek vagy egyetemisták vehettek részt az ásatásokon. Ezt a megoldást érdemes lenne még tovább terjeszteni: életre szóló élmény egy gyereknek ásóval és csákánnyal a kezében kiásni valami valóságosat a történelemből. Amikor a múlt élővé válik, amikor a földből kibukkan egy kályhacsempe, rajta egy képpel, amit ötszáz éve senki nem látott, akkor nagyon könnyű beleszeretni a történelembe. Érezhető volt ez a lelkesedés a gombaszögiek közösségi oldalán is, különösen amikor előkerült valami komolyabb lelet, például egy Jézus kezét ábrázoló rajztöredék. Az emberen óhatatlanul átfut ekkor, mi van még a föld alatt, alattunk két-három méterre? És ki fogja kiásni?

Szlovákiában ez is különösen izgalmas kérdés: itt egy kis túlzással azé a múlt, akik kiássa. Az adhatja meg az előbukkanó múlthoz a sztorit, a magyarázatot, teheti ki az információs táblát, nyomtathatja a szóróanyagokat. Úgyhogy remélhetőleg minél több felvidéki terepmunkában vesznek még részt valamilyen formában magyarok, illetve magyarországiak.