Az üzlet az üzlet

A minap a Reuters hírügynökségnek nyilatkozott a tavaly nyáron Budapesten is tárgyaló Alekszej Miller, a Gazprom vezérigazgatója. Az interjúban elmesélte, hogy a Royal Dutch Shell céggel – tehát a holland–brit energiaipari óriással – stratégiai szövetségre léptek. Mindez történik most, a Minszk II. megállapodás csődje után bő fél évvel, amikor egy Putyinnal való találkozóért is politikai fejmosást osztogat az egyik oldal a másik oldalnak. És miközben tovább lángol Kelet-Ukrajna.

A Shellel egyebek mellett a Szahalin-szigeteken található cseppfolyósított földgázterminál (LNG) további bővítését tervezik a különböző részvénycserék mellett. Miller beszélt az Északi Áramlat bővítéséről is, ahova a Shell, az E.On és az OMV tervez egy további vezetéket az eddigiek mellé, közel 9 milliárd eurós befektetéssel. Az Északi-áramlat már megszületésekor is a kelet-európaiak újabb történelmi megkerülésének szimbólumává vált, hiszen a vezeték gondosan elkerülte a Balti-államokat és Lengyelországot, hogy közvetlenül német–orosz vállalkozás lehessen, Varsó ugrabugrált is rendesen, persze mindhiába.

Az OMV cserfességét ismerhetjük már a Szurgutnyeftegaz MOL pakettal való megkínálásáról, és persze a Nabucco-vezeték kapcsán tanúsított, nem túl nagy kitartásáról is. Hosszan lehetne elemezni, hogy a kelet-európai észak–dél gázvezeték-összekötő korridor vagy a horvát LNG-terminál miért nem bír elkészülni.

Az európai válság mélyülésének legnagyobb kockázata, hogy a nyugati államok, élükön Németországgal, a szimbolikus együttműködésekből is kihátrálnak és egyéni érdekérvényesítésbe fognak minden szinten. Eddig is sokszor történt így, de az az unió végét jelenti, ha a kompromisszumkeresés mind köztük, mind az új tagállamokkal végképp megtörik.

Egy ilyen forgatókönyv esetén mi, közép- és kelet-európaiak megint villámgyorsan perifériára kerülhetünk, miközben a nyugatiak is szétesnek. A globális versenyben sem egymás nélkül, és remélhetőleg nélkülünk sem lehetnek versenyképesek hosszú távon. De éppen ez a konszenzus kérdőjeleződött meg Londonban is: hogy nem jobb-e egyedül a világban, mint az EU-val.

Hosszú távon mégsincs alternatívája egyfajta uniónak. A kontinens kapacitásai nem növekednek. Még ha az együttműködés nem is mindenkinek mindenben nyereség, ez okozza a legkisebb kockázatot és a legkisebb veszteségeket, szemben az összes többi alternatívával: a magára maradással és az egyéb, nem európai szövetségesekkel való kiszolgáltatott, kiegyensúlyozatlan bilaterális kapcsolatokkal szemben is. De hogy várnak hűséget a kicsiktől, ha a nagyok is folyton félrelépnek?