Az oroszok megint befőttet csórtak a spájzból

Az Európai Uniónak saját diplomáciai képviselete van a világ fontosabb országaiban, Tokiótól Moszkváig. Az uniós külügyi szolgálat (EEAS) emberei tárgyalnak például globális kereskedelempolitikai kérdésekben, mivel a tagállamok ebben a témakörben már átadták a hatásköreiket. Éppen ezért nem sóhivatalokról van szó, az uniós és tagállami érdek szempontjából kifejezetten nagy tétje van e követségek működésének, a jövőnket befolyásoló kérdések dőlhetnek el a helyi partnerekkel folytatott tárgyalásokon. Így van ez Oroszország esetében is: a kereskedelmi, az uniós szankciók vagy az uniós energiapolitikai kérdések pedig kifejezetten érdeklik az orosz külügyi és titkosszolgálatokat. Nem meglepő tehát, hogy az EU moszkvai külképviseletén a számítógépek egy részét feltörték, a hivatalos hírek szerint adatokat is sikerült ellopni róluk. Persze nem tudjuk, hogy mennyit, azt sem, hogy pontosan mikor, ahogy azt sem, hogy a különböző szintű titkosításokkal rendelkező csatornák közül vajon hány kompromittálódott. Az egész botrány nem is akörül forog, hogy feltörtek néhány számítógépet. Ez manapság nem ritkább hír, mint hogy emelkedett vagy csökkent a benzin ára. A normális kiberhadviselés hétköznapjainak már része, hogy itt-ott mi is halljuk a  csatazajt. Amiért ebből mégis hangzavar lett, az a következő. Az amerikai BuzzFeed oldal írt elsőként arról, hogy incidens történt, hónapokkal az esemény után. Majd megkezdődött a spekuláció, hogy vajon hányan és mikortól tudtak erről: azzal bezárólag, hogy vajon Donald Tusknak vagy Jean-Claude Junckernek kell-e tudnia minden egyes ilyen incidensről? Hiszen alighanem naponta lehet jelentést készíteni arról, hogy éppen hol és kik próbáltak betörni, vagy mikor sikerült mely ország által szponzorált csapatokat kitessékelni egy-egy IT-rendszerből. Persze más a kiberbűnözés, ha Irán vagy az oroszok akcióznak. Politikailag hiperérzékeny ügy, hogy ez az incidens az európai parlamenti választás előtt történt, és már akkor sok szó esett arról a hivatalos vonalakon, hogy Moszkva megpróbálhatja az információs térben befolyásolni az eredményeket. Ehhez képest a klasszikus kémkedés más eset, az választásoktól függetlenül mindig zajlik.

Ezek fényében a fő kérdés nem az, hogy van-e szuperbiztos rendszer: nincs. Mindig lesz „vérveszteség” a kiberháborúban. Vagyis adatvesztés.

A fő kérdés inkább az, hogy mit tesznek az európai országok? Hány rendszerre látnak rá, és megosztják-e a nagyok a tapasztalatokat és a tudásukat egymás közt? Jellemző, hogy eközben az USA-ban azon megy a vita egy New York Times cikkben közölt szivárogtatás után, hogy az orosz civil szférát célkeresztbe veheti-e az amerikai Cyber Command: a cikk szerint ugyanis az oroszok több éve az USA elektromos hálózatát irányító rendszerekbe telepítenek megfigyelő és támadásra is alkalmas programokat, most viszont az USA is a korábbinál nagyobb lendületet vett, és nekifogott az orosz rendszerek mélyebb megszállásának. Ez egy másik szintje a vitának, de nem úszhatjuk meg előbb-utóbb Európában sem, csak beszéljünk végre róla.