Az Orbán-kormány határon túli magyarságpolitikája

 

A Fidesz vezette kormány egységes határon túli politikát próbál folytatni egy határozott stratégia mentén. Ez a politikában önmagában is dicséretes, még akkor is, ha nem mindenki szája íze szerint alakult a stratégia. Bár minden szomszédos országban, ahol magyar kisebbség él, más a helyzet, a magyar kormány közös nemzetközi standard alapján próbálja deklarálni magyarságpolitikáját. Másodszor, az asszimiláció megállítását egyértelműen az autonómiában látja, vagyis olyan intézményrendszer kiépítésében, ahol a kisebbségben élő magyarok saját maguk döntenek sorsukról. Ebbe a koncepcióba a Híd valóban nem fér bele, hiszen az autonómiát nemigen vállalja. A szlovák–magyar együttműködést hirdeti (inkább célként, semmint eszközként). Harmadszor pedig a magyar kormány arra számít, hogy hosszú távon az MKP legyőzi a Hidat, vagy koalícióra kényszerülnek a következő választások előtt. Sema magyar kormányt,sem a szlovákiai magyarok túlnyomó részét nem elégíti ki a „status quo”. Azonban a magyarországi stratégák taktikája, legalábbis rövid távon, billegni látszik. Egyrészt a magyar állampolgárság megadása a határon túli magyaroknak aláásni látszik az asszimiláció megállítására vonatkozó célkitűzést. Másrészt Magyarország Budapestközpontúvá teszi a határon túli magyar politikát, ahelyett, hogy a regionális centrumokat, a decentralizációs modellt próbálná erősíteni. Harmadrészt olyan hosszú távú célokat tűz ki maga a közösség elé, amelyek egyelőre elérhetetlennek tűnnek, nem kizárólag Szlovákia ellenállása, hanem főleg a belső közösségi kapacitás hiánya miatt. Negyedszer pedig a stílus – mint oly sok területen a Fideszkormánynál – aláássa a deklarált szándékot. A saját káderek támogatása szerte a Kárpát-medencében sokkal inkább tűnik fontosnak a Fidesznél, mint a nemzetközi standard. Lassan az lesz a magyar, akit ők fizetnek. Pedig a helyi kapacitásban és kohézióban van előrelépés, lásd a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala kezdeményezéseit. A szlovákiai magyarság mobilizálódik, bár a „Mi a magyar” vita a fenti kapacitás hiányát (is) jól érzékeltette. A két magyar párt összekapcsolódása a következő választások előtt törvényszerűnek tűnik, bár a felek még futnak pár kört a végső aktus előtt. Budapestnek azt a jószomszédi politikát kell tovább fejleszteni, amit elkezdett, hogy a szlovák fél ellenállása a lehető legkisebbre csökkenjen a nemzetközi standardok irányában. Mint támogatónak (donornak), inkább a kohézió és kapacitás fejlesztésére kellene koncentrálnia, mintsem az oszd meg és uralkodj jegyében viselkednie. A „státusz-kő” elhajításához sokkal nagyobb erő koncentrálása szükségeltetik, mint ami jelenleg rendelkezésre áll. Sőt, a meglévő most még szét is forgácsolódik a felesleges politikai viták közegében. Talán éppen a szomszédok örömére.