Az iskola mint harctér

A dolgok ugyanis kezdenek elfajulni, a társaikat zaklató kamaszok egyre kíméletlenebbek „szabad idejükben” – ahogy azt a pedagógusok sietnek hozzátenni, a felelősség elől menekülve.

Csak röviden vázolom az esetet, hiszen tele volt vele a sajtó az elmúlt héten. Egy csapat lány készítette ki Romant kb. másfél év alatt. A fiú pszichológushoz, majd pszichiáterhez került, mert depressziós lett. Az öngyilkosságot videóra vették, a háttérben nevetgélés és trágár beszéd hallatszik, egy lány ugrásra biztatja őt. Közvetlenül édesanyja mellé zuhant, aki azt kiabálta, hogy most már tényleg átíratja egy másik iskolába, csak jöjjön le a tetőről. Roman kivételes képességű fiú volt, 130-as IQ-val, versenyeken képviselte az iskolát, amelynek vezetése tudott a folyamatos zaklatásról, de nem tettek semmit.

Eddig a tények, jöjjön a ráadás. Jól illusztrálja az igazgató szakmai és emberi kvalitásait azon döntése, hogy a fekete zászlót csak három nappal a tragédia után, külső nyomásra engedte kitűzni a bejárat fölé, mert szerinte a zászló látványa ártana a gyerekek lelkének. Már bocsánat, de normális ez az ember?! Hiszen a gyerekeknek a történtek után gyászolni is meg kell tanulniuk. Ráadásul végignézték a tragédiát, és vélhetően sokkal többet tudnak arról, mi történik az iskolájukban, mint az igazgató.

Szerintem itt az ideje, hogy a felelős pozícióba kerülő pedagógusok alkalmassági vizsgán essenek át. Sőt, valamennyi tanárjelöltnek abszolválnia kellene egy pszichotesztet munkába állás előtt. Az egyetemeken ugyanis egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy felkészítsék őket a rájuk váró praktikus feladatokra, úgymint közösségformálás, konfl iktuskezelés, az agresszivitás megfékezése. Legtöbben csak „leadják”, majd számonkérik a tananyagot, amelynek háromnegyede teljesen felesleges. Ezt mindenki tudja, ők maguk is. Sőt, szerintem azt is tudják, milyen praktikus, ténylegesen hasznosítható tudásra lenne szükségük a gyerekeknek az életben való boldogulás érdekében. Ezen tudás átadására azonban nincs idő, mert a tanterv szerint tele kell tömniük a nebulók fejét adatokkal, képletekkel. Miközben az osztályközösségen belül legalább olyan kemény hatalmi harcok folynak, mint a tanáriban.

Vagyis a gyerekek nem az életre készülnek, hanem már javában élik az életet, annak kegyetlenségeivel együtt. Jobb híján az internetről szerzik az ilyen-olyan (ellenőrizetlen) muníciót, azt viszont elég hamar megtanulják, hogy valódi problémákkal nem fordulhatnak a tanáraikhoz. (Sem a szüleikhez, de ez már egy másik, nem kevésbé fontos téma).

Végtelenül elszomorító, hogy az idei tanévben ez már a harmadik hasonló öngyilkosság szűkebb régiónkban. Csehországban és Magyarországon is történt egy-egy komoly sajtóvisszhangot kapott eset, amikor társai szó szerint halálra szekáltak egy kamaszt az iskolában. Felmerül a kérdés, hogy vajon milyen felnőttek lesznek azokból a srácokból, akik elkövetik, elszenvedik, vagy csak flegmán végignézik a verbális/fizikai zaklatásokat.

Az iskola nem válhat harctérré. Ebben az egyben egyetértünk, ugye?