Az ingaórát megállítani

Van egy gazdaságtörténeti elmélet, mely szerint a domináns közhangulat egy ingaóra ingájaként folyamatosan leng ki a piacpártiság és az állampártiság között már a 19. század óta. Közép-Európában ez az inga sokáig ki volt kötve az egyik oldalra: a 20. századi kommunizmus maga volt a szélsőséges állampártiság, mindenkinek adott egy létminimumot, és mindenkitől elvette a szabadságot. A rendszerváltás után ebből a szélsőséges helyzetből óriásit lengett ki az inga a kritikátlan piacpártiság, a feltétel nélküli nyugatosság felé. Még azok is, akik látták vagy érezték, hogy a nyugati érdekszférával lehetnek érdekellentéteink (például a nyakló nélküli privatizáció vagy az agrárium liberalizálása idején), ezekről nem akartak tudomást venni. A nyugati világ olyan létfontosságú modernizációs keretet adott, amibe csukott szemmel akartunk belemenekülni a keleti sztyeppék birodalmai elől.

Adott pillanatban helyes életösztön, egészséges reflex volt ez, de az uniós csatlakozás után kezdett visszalengeni az inga. A nyugati életszínvonal elérése illúziónak bizonyult, a nyugati világ hibái közelivé, átélhetővé váltak. És az a veszély is átélhetővé vált, hogy másodrendű tagállammá válunk, ahol a bérszintek tartósan alacsonyak maradnak. Ekkor az inga visszacsapott az állampárti irányba: jött bizonyos szektorok visszaállamosítása vagy az állami felügyelet erősítése, vagy az ezt kívánó politika hangoztatása, a gazdaság állami beavatkozásokkal történő stabilizálása. És a gazdasági stabilizálással együtt járt a helyi oligarchák megerősödése, jelenlétük fojtogatóvá válása. Valahol itt tartunk most.

Az inga tehát óriásikat leng ki. Tehát ha valaki Magyarországon vagy Szlovákiában már 20 éve a nyitottságot hirdető nyugatias piacpárti állásponton van, akkor a valóság már többször visszaigazolta őt, és volt már, hogy óriásikat tévedett. Ugyanez igaz az állampárti álláspontra is: igazságok, eredmények és bődületes tévedések övezik azoknak az embereknek az útját, akik alapvetően az állam megerősítését hirdették a piaccal szemben. Nincs már olyan réteg, csoport vagy szakértő, akinek valamilyen megérzése ne vált volna valóra, és amiben ne tévedett volna irgalmatlan nagyot, e cikk szerzőjének saját ideáit és elképzeléseit is beleértve.

Mi következik ebből? Hogy ennyi pozitív és negatív élettapasztalat után egyre kevésbé kellene talán az ingát jobbra-balra lökni minden erővel. Nem kéne már újra elmenni a falig se a piacpártiságban, se az állampártiságban, se a Nyugat-imádatban, se a Nyugat-ellenességben. A korrupcióval terhelt állami dominancia elől már nem lenne jó újra a szabadpiacok uralmába menekülni, az embereket védtelenül hagyni. Nem jó, ha a Nyugat-ellenes hangnemet a nyugati világ hibáinak tabuizálása váltja fel. És senki ne akarjon a másikon elégtételt venni, mert finoman szólva senki nem bizonyult tévedhetetlennek.

Jó lenne a középutakat keresni, saját játékszabályokat kialakítani, egy relatíve konszenzusos közép-európai politikai gazdaságtant kialakítani úgy, ahogy Skandinávia vagy Dél-kelet-Ázsia kialakította saját sikeres társadalmi-gazdasági modelljét.