Az görög áfium ellen való orvosság

Az  igaz, hogy a görög államadósság a legmagasabb az Európai Unióban, már meghaladta a bruttó nemzeti termék (GDP) 123%-át, ráadásul tavaly rohamtempóban emelkedett, az államháztartási hiány (szintén uniós rekord) a GDP 12,7 százaléka volt. Tény, hogy gyülekeznek a rideg gomolyfelhők az egyébként napfényes Hellász fölött, mert márciusban és áprilisban az athéni kormánynak mintegy 20 milliárd eurónyi régi kölcsönt kell visszafizetnie, azaz ennyi új hitelre van szüksége. Reális lehetőség, hogy a nemzetközi hitelezők ezt nem lesznek hajlandóak megfinanszírozni (mert már nem bíznak abban, hogy a görög kormány vissza is tudja fizetni a kölcsönöket). Valóban nagy a veszélye annak, hogy egy görög fizetésképtelenség dominóeffektushoz vezethet, a kitörő pánik miatt meginoghat több rizikós ország, egyebek között Portugália, Írország, Olaszország és Spanyolország költségvetési finanszírozhatósága. Ezen államokat – a görögökkel együtt – kezdőbetűjük alapján máris a nem túl hízelgő angol PIIGS (malacok) betűszóval illeti a nemzetközi sajtó. Komoly aggodalomra ad okot, hogy a görög államkötvényeket birtokló főleg francia és német bankok csődközelbe kerülhetnek. Az athéni kormány fizetésképtelenségéből kiinduló láncreakció így nemcsak az eurózónát verheti szét, hanem a bankrendszert is megrogyaszthatja, újabb hatalmas költségekkel járó bankmentő csomagokat téve szükségessé Nyugat-Európában. Ezt a kettős ütést aligha bírnák ki az uniós gazdaságok, illetve a közös valuta.

Azonban minden fenti rizikót figyelembe véve sem szabad engedni az athéni kormánynak és közvetve az őt zsaroló szakszervezeteknek. Először is az EU-ban nincs jogi alap arra, hogy egy tagországnak külön közvetlen pénzügyi segítséget adjanak, kivéve természeti katasztrófák vagy egyéb – nem állami tevékenység miatt fellépő – különleges események idején. A görög válságot azonban éppen a hosszú éveken keresztül felelőtlenül túlköltekező és az országot adósságokba verő görög politikai elit okozta – ez nem egy hirtelen jött (és ezért nem előrelátható) földrengés! Gazdasági mentőövet csakis a Nemzetközi Valutaalap adhat, persze csak kőkemény feltételekkel (drasztikus költségvetési megszorítások) és fokozatosan adagolva – ebben van jelentős tapasztalata. Másodszor: az uniós szolidaritásnak is vannak határai. Az EU költségvetéséből az 1981-es csatlakozás óta Görögország több tízmilliárd eurót kapott, és mindvégig nettó kedvezményezett volt (többet kapott a közös kasszából, mint amennyit befizetett). Az uniós alapokból jelenleg és a jövőben is részesül(ni fog). Milyen alapon kér még plusz mentőcsomagot a szolidaritásra hivatkozva? A legfontosabb ellenérv azonban gyakorlati jellegű: a görögöknek adott különsegély precedenst teremtene, lényegében megjutalmazná a legrosszabb tanulót, a felelőtlenül túlköltekező és statisztikákat hamisító görög elitet, ráadásul újabb haladékot adna neki az elkerülhetetlen megszorítások megvalósítására. A tagállamok költekezését szabályozni hivatott rendszer (stabilitási és növekedési paktum) eddig sem működött, most végső gátszakadás fenyegetne. Mindenki felrúghatná a szabályokat abban bízva, hogy úgyis megmentik, mint a görögöket. Ráadásul minél nagyobb egy állam, annál nagyobb a zsarolópozíciója (nagyobb veszélyt jelent az euró stabilitására). Vajon a görög precedens után ki tudná féken tartani az olasz és spanyol elitet?