Az erőszak jelképei

Ha elfogadjuk azt, hogy a terrorizmusellenes harc a világpolitika első számú sürgető kérdése, akkor az is igaz, hogy a második, kölcsönhatásait tekintve pontosabb úgy fogalmazni: mindjárt mellette a második a közel-keleti válság rendezése. És bár nem szűkíthető le rá, de vitathatatlan: a közel-keleti probléma kulcsfontosságú tényezője az izraeli–palesztin viszony. Az Unió helyzetéről egy hete elhangzott Bush-beszédnek a terrorizmussal foglalkozó része épp e szempontok miatt hagyott hiányérzetet az emberben. Látni kell, hogy az iszlám alapú terrorista szervezetek többsége számára épp az izraeli–palesztin probléma rendezetlensége szolgál hivatkozási alapul. Ez ügyben elvárható lett volna valamiféle elvi állásfoglalás az amerikai elnök részéről, már csak azért is, mert az utóbbi hetekben Bush – pillanatnyilag stratégiainak tűnő – fordulatot hajtott-hajt végre közel-keleti politikájában. Ezt mondtuk két-három hónappal ezelőtt is, amikor – első ízben – a palesztin állam megteremtésének fontosságáról beszélt, s most mintha saját bátorságától megijedve ettől táncolna vissza. Az még elfogadható lenne átgondolt amerikai koncepcióként, hogy Bush látványosan támogatja Izrael államot a palesztin terrorizmus – nem a palesztin nép! – elleni harcban. Csakhogy Bush az Ariel Saron, a bulldózer által kínált receptet támogatta meg épp olyan látványosan, amilyen látványosan előfordult Arafattól. Ezzel szembekerült a Palesztin Hatóságot és vezetőjét, Arafatot támogató Európával, amit az EU több állásfoglalása is bizonyít, továbbá Oroszországgal és Kínával is, nem elhanyagolható szövetségeseivel a terrorizmus elleni harcban. Már egyébként is jelentkeztek a különbségek e harc egyes elemeinek megítélésében Európa és Amerika között, igaz, hogy csak hajszálrepedésekként, amelyek most határozottan mélyülni látszanak. S bár kicsi a valószínűsége annak, hogy a csak a katonai erőre támaszkodó Saron favorizálása egy újabb nagy arab–izraeli háborúba torkolljon, de azzal, hogy Arafatot a blokáddal mozgásképtelenné tette, a Palesztin Hatóság intézményeit, jelképeit pedig módszeresen lerombolja, Saron az 1993-as oslói megállapodás minden eredményét felszámolja. Vagyis magát a palesztin autonómiát, amiről Oslo szólt, s amiért a főszereplők Nobel-békedíjat is kaptak. Az izraeli tábornokoknak már kész tervük van a palesztin fennhatóság alá került területek újraelfoglalására. Nem is lehetne tökéletesebb tervet kitalálni a palesztin szélsőségesség és terrorizmus gerjesztésére! Ebből a szempontból másodlagos a személyek kérdése, de úgy tűnik, hogy amilyen elhibázott az egyik oldalon Saronra építeni, épp oly hiba a másikon csak Arafatra öszpontosítani. Mert mindketten az erőszak jelképei.