Az erdő sűrű, sötét és veszélyes

Valamikor még a gumicukrot is központilag kezelték, mégsem volt kapható az üzletekben, most meg annyi van belőle, amennyit csak akarunk – ugrik be Simon Zsolt érvelésének hallatán, hogy az Állami Erdészetet azért kell egységes irányítás alatt hagyni, mert úgy jobban megakadályozhatóak a visszaélések (magyarul a fa lopása). Mintha nem éppen a miniszter lett volna az, aki a hivatalba lépése után látványos akciókkal leplezte le a központosított állami vállalatban folyó csalásokat. Az MKP eddig gondosan távol tartotta magát a központosított gazdaságirányítást visszasíró nosztalgiáktól, de úgy látszik, egyszer mindennek vége szakad. A témát lezárhatnánk azzal, hogy aki lopni akar, annak mindegy, mekkora cégben teszi ezt, csakhogy az MKP most sokkal nagyobb fába vágta a fejszéjét. Ha a föld kérdése a magunkfajta, síksági ember számára szent ügy, akkor az erdő a hegyekben lakóké, akik tudvalévőleg főként szlovákok. ĺgy azután a viszonyok alapvető átrendezésére készülő magyar pártnak minden eddiginél jobban kell vigyáznia szeplőtlenségére. Ha az elkövetkező két évben csak egy esetben is lelepleződik, hogy a nagy központosító elszántság mögött konkrét vállalkozói érdekek húzódnak, akkor még az is megeshet, hogy az északon felnövő gyermekeket ezentúl Apponyi helyett az MKP-val riogatják majd. Ez már nem az a váratlan vonzalom, ami néhány héttel hivatalba lépése után a Tátrai Nemzeti Park területe iránt ébredt Simon Zsoltban és amely miatt a törvény be nem tartását is hajlandó volt felvállalni. Ez most kategóriákkal magasabb játszma. És kockázat is.

Rövid távon ennél sokkal nagyobbat alakított a héten Pavol Rusko gazdasági miniszter. Nem elég neki a zsolnai botrány, meg a villamos művek privatizációja, legújabban egy olyan kormányjavaslaton dolgozik, amely szerint a bohunicei atomerőmű első és második blokkját nem egymás után, hanem a második számára megszabott időben, egyszerre kellene leállítani. Ruskótól már megszoktunk, hogy amióta miniszter, betegesen vonzódik minden nagyhoz, és nyugodtan hagyhatnánk főni abban, amit majd az osztrákok főznek, ha ez a javaslat hivatalossá válik. Csak van egy kis bibi. Rusko az ötletét azzal indokolta, hogy a két blokk külön-külön történő leállítása balesetveszélyesebb, mintha ezt egyszerre tennék meg. Az atomenergetikai hivatal ezt villámgyorsan cáfolta, igaz, e nélkül sem ijedtünk meg nagyon, és nem kezdtük rendezgetni jódtablettáinkat, mivel Ruskót rég nem vesszük komolyan. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy a hétköznapi emberek világában ezt a viselkedést nagy nyilvánosság előtt elkövetett rémhírterjesztésnek hívják. Ha egy „grínpíszes” sárga kezeslábasban lefekszik az atomerőmű kapuja elé, három autónyi kommandós kezdi el csavargatni kezét-lábát. Rusko pedig egész héten háborítatlanul járt be a hivatalába. Hát kérem, hol itt az igazság?

Mint ahogy nem lehet igazságot tenni Ladányi Lajos ügyében sem. Az ellenzéknek semmi sem drága, a kormánypárti képviselők közül azonban csak ő szánna öt milliárd koronát a közösből a csaló pénzügyi szolgáltatók károsultjainak. Érvelése figyelemre méltó: az állami szervek figyelmeztettek ugyan, csak halkan. Decibelmérőt ugyan akkoriban nem alkalmaztunk, egyben viszont biztosak vagyunk: a nagy kamatokra vágyókat a kockázattól óvók halk kórusában egyetlen egyszer sem csendült fel Ladányi Lajos hangja. Ha tehát most az adófizetők pénzét szeretné kárpótlásként használni, nekünk is lenne egy javaslatunk: ajánlja fel képviselői fizetésének felét erre a célra. Akkor talán kvittek lennénk.