Az érdekképviseletről

A felajánlást olvasva – az MKP jelöltjei a 2012. március 10-én esedékes előrehozott parlamenti választások során induljanak a Híd listáján – valószínűleg sokkal többen fogadtak volna a biztos elutasításra, mint annak ellenkezőjére; ez egy nappal később be is következett. Szükségszerűen. Berényi válaszától – feltételezhetjük – Bugár annyira lepődött meg, mint az MKP a Híd szombati, elutasító nyilatkozatától.

A nyílt levél illeszkedik a szombati választmányi ülésen elindított kommunikációs folyamatba. Ott Bugár kijelentette: a választási listájuk nyitott a rokon értékeket valló politikai szereplők előtt. Első hallásra ez nem több szokványos, pozitív, a nyitottságot hangsúlyozó kampánybullshitnél, melyből a kampányban sokat el kell hullatni a politikusi szájakból, a választó komfortérzetének növelése érdekében. Ezt a szombati, általános jellegű felhívást specifikálja tovább a nyílt levél, kifejtve: az ajánlat konkrétan az MKP-nak (is) szól(ha)t. Az együttműködés pártja szombaton a regionális politikusok közötti feszültségre hivatkozva utasította el az együttműködést. A kérdés Berényi válaszának ismeretében már csak akadémiai, de vajon az együttműködésnek ez a formája nem zavarta volna a jelenlegi kormánypárt regionális politikusait? Bugár Béla nem ment házhoz a pofonért a nyílt levéllel, csak igazolás kellett neki, hogy „azok” nem akarják az együttműködést. Berényi pedig erre a lehetőségre nem adhatott más választ, csak amilyent adott.

Ha egy párt vagy csoportosulás politikusai más politikai erő listáján jutnak be a parlamentbe, az nem jelent feltétlen önfeladást vagy beolvadást. Láthatjuk, a Hídnál sokkal markánsabb ideológiai arculattal rendelkező Polgári Konzervatív Párt mindvégig meg tudta őrizni saját karakterét. Az Igor Matovič vezette, ideológiailag szinkretistának mondható Egyszerű Emberek pedig nemcsak az őket parlamentbe juttató Szabadság és Szolidaritást, hanem az egész kormánykoalíciót tudták mozgatni, avagy kicsi a bors... E két politikai tömörülés, és parlamenti integráló pártjaik helyzete azonban nyomokban sem hasonlítható össze az MKP és a Híd helyzetével. Az ő sikeres együttműködésükhöz – melyre részben társadalmi megrendelés is létezne, 7 százaléknyi bizonyosan –, mindkét oldalon el kellene felejteni az újabb párt létrejöttének „szülési fájdalmait”, melyek mindkét felet megviselték; a 2010-es kampányt, melyben egyik fél sem a fehér liliomkoszorút viselő szüzekhez hasonlatosan viselkedett; és félretenni egy csomó személyeskedést, sértettséget, indulatot, melyről tán’ a választónak fogalma sincs, de nem is érdekli. Nem egyszerű, de már a honi, nem mindig minden vonatkozásában az európai mintákat leképező politikai térben is láttunk pozitív példákat erre. A Kereszténydemokrata Mozgalom a Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió megalakulása után a legszívesebben keresztre feszítette volna Mikuláš Dzurindát – aki, leegyszerűsítve és megváltoztatva a megváltoztatandókat, abban a helyzetben Bugár szerepét játszotta –, utóbb azonban, félretéve a személyes sértettséget, hosszú távon, többször sikeresen együtt tudott működni vele. Amíg a magyar térfélen nem tesznek tanúbizonyságot hasonló nagyvonalúságról, addig maradnak a látszatmegkeresések és a rituális táncok.

Mindkét párt deklarálta, hogy azt szeretné, ha a felvidéki magyarságnak minél erősebb politikai érdekképviselete lenne. Akkor talán nem ártana ezért tenni is valamit, ha kell, a pártérdekeken felülemelkedve.