Az elvesztegetett lehetőségek kormánya

Csütörtökön a parlament második olvasatba utalta a kórházreformot, pénteken ismét Rimaszombatban tiltakoztak a terv ellen tiltakozó Szövetség képviselői, és ironikusan meghívót küldtek a törvényt megszavazó 76 képviselőnek, hogy ugyan, nézzék már meg az intézményeket, amiket tönkre akarnak tenni. Nagy dolog, mondhatja bárki, a sajtótájékoztatókkal nem megyünk sokra. Igen ám, de mi mást lehetne tenni? Ha az egészségügyi miniszter arra sem veszi a fáradságot, hogy fogadja a kórház megmentése érdekében 36 ezer aláírást összegyűjtő küldötteket, akkor miről beszélünk még? Per pillanat a déli kórházak érdekében a Szövetségen kívül egyedül Boris Kollár emelte fel a hangját, és ha már vele kerülünk egy oldalra, tudhatjuk, hogy valami nagyon el rontva ebben az országban. Azt senki nem vitatja, hogy az egészségügy reformra szorul. A Heger-kormánynak pedig történelmi lehetősége lenne javítani a helyzeten, ugyanis a parlamenti alkotmányozó többség mellé egy valag pénzt is kapnak az EU-tól. Felcsillant a remény, hogy végre tényleg megindul valami az évtizedek óta elhanyagolt ágazatban, de ezt is sikerült elbénázni, ezek még az üres kapuba sem tudnak gólt rúgni.

Ha csak egy dolgot tanultunk az elmúlt két év során a koronavírus- járványtól, az az, hogy az egészségügyben létfontosságú a teljes transzparencia: minden titokra, minden félreértésre gyanúval tekintenek az emberek. Ha nincs kellő tájékoztatás, néhányan ostobaságokkal állnak elő, amiket aztán százszor nehezebb kiforgatni. Ha az egészségéről és az életéről van szó, a kelet-európai ember gyanúval tekint mindenre, ami a hatalom felől érkezik.

Erre mit csinál a kormány? Az elmúlt évtizedek legnagyobb, legdrágább kórházreformjáról, mely szinte mindenkit érint az országban, nem szólnak egy szót sem senkinek.

Homályosan látunk, a részletek nem ismertek. Még a tiltakozások, aláírásgyűjtések is csak kiszivárgott hírek alapján indultak meg, de hivatalos információ, megerősítés nincs. Senki nem tud semmit a tervekről, csak pletykák vannak a leminősítésekről, amik aztán érthető módon pánikhoz vezetnek, főleg a szegényebb régiókban. Mert hiába lesz tőlem száz kilométerre egy szuperkórház, ahol bármit meggyógyítanak, ha nincs rendes út, amin eljussak oda, nincs pénzem benzinre, autópálya- bélyegre, vagy nincs egy egész napom az ingázásra.

Nyilvánvaló, hogy ez a reform fájni fog. Nyilvánvaló, hogy nem lehet mindenki elégedett. De mennyire más helyzetben lennénk most, ha kezdettől fogva világosak lettek volna a célkitűzések és a hozzájuk vezető út állomásai. Ha a kórházak vezetői lehetőséget kaptak volna arra, hogy megismerjék a terveket, érveljenek az intézményeik mellett. Ha a minisztérium figyelembe venné a régiók adottságait, a helyszínen mérné fel az állapotokat, és nem egy pozsonyi íróasztal mellől döntene tízezrek sorsáról.

Erre a kormányra nem az erős mandátum, az alkotmányozó többség vagy az uniós pénzeső miatt fognak emlékezni, hanem a kihagyott történelmi lehetőségek miatt. A változás, a megtisztulás és a reformok helyett hübriszt, arroganciát és önfejűséget kaptunk. Kár értük, és kár értünk is.