Az ellenség bennünk van

Minden szeptember 11-ével kezdődött. Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy szeptember 11-e nem a lehető legrosszabb volt, ami történhetett. Mindenki rettegett egy terroristák okozta tömegkatasztrófától, de nem a biológiai fegyvert vetették be. S nem csak azért nem, mert nem volt hozzá meg az eszköz. A valódi ok, hogy a terroristák nem akarták maguk ellen fordítani saját kultúrájuk tagjait, ezért nem egy ennél is nagyobb tömeggyilkosságra, hanem szimbolikus erejű győzelemre törekedtek. Az amerikaiak háborúként definiálták az esetet. (Hiba.) Úgy értelmezték, hogy a sátánnal kell megküzdeniük. (Hiba.) Úgy döntöttek, nem mutatják magukat legyőzöttnek. (Hiba.) S úgy döntöttek, megbosszulják. (Ez is hiba.)

Egyes tanácsadók egyéb okokból látták elérkezettnek az időt a radikalizmusra. A média egységesen Bush mellé állt. Partner volt a romok fölött pózoló elnök propagandájának támogatásában. És aztán partner volt később az iraki bevonulásban. „Akkreditált” újságírók katonaság által cenzúrázott és beállított jeleneteket küldtek haza és a világnak. Lehetett sejteni, hogy a média aztán megunja az elnök kiszolgálását, lesznek „dezertálók”.

A szociológiai előzménye a mostani eseményeknek az, hogy az amerikai média időlegesen felhagyott saját etikájának követésével. Minekutána egységesen megszűnt hatalmi balansz lenni, megszűnt a katonaság nyilvánosságtól való félelme, s megszűnt a politikai vezetés nyilvánossággal szembeni óvatossága is. A nyilvánosság és a politika közötti közvetítő feladta kontrollszerepét. Ha ezt nem tette volna, korábban, kisebb ügyek is kitudódtak volna, és a demokratikus gépezet úgy működött volna, ahogyan kell.

Ahhoz a szociológiai iskolához vonzódom, amelyik azt mondja, hogy a demokráciában minden társadalmi alrendszernek a saját logikáját kell követnie, másképpen gondok lehetnek. A médiának a közönség aktuális információigényét és az igazságra való kíváncsiságát kell kielégítenie, a politikának pedig a távlatibb történésekért kell felelősséget vállalnia.

A demokráciák értékrendszerébe nem fér bele az öncélú szadizmus, és az sem, hogy a megfelelő szervek falaznak. A szociálpszichológiai ok, ha lehet, még ennél is egyszerűbb. Zimbardo a börtönkísérletében nem is egyszerűen csak azt akarta bizonyítani, hogy teljesen normális fiatalok egy börtönben szadistákká válnak, hanem hogy minden erőszak-szervezeti struktúra lehetővé teszi a szadizmus beindulását. (Tulajdonképpen a nácik kegyetlenkedéseinek megértéséhez jutott így el.) Ma már ezt a kísérletet – hála a felsőoktatásban gyarapodó hallgatóknak – Magyarországon évente több ezren megismerik. Ugyanis csak a helyzetek felismerése védhet meg minket is, hogy ne sodródjunk bele a kegyetlenkedésbe.

Sajnos, ha egy erőszakszervezet számára adva van egy távolabbi kultúra, a szadizmusra való hajlam növekszik. A fegyelem az egyetlen tényező, ami a civil morális fékek lerombolása után féken tartja a katonákat. Ennek ellenére békefenntartóknál is ismert, hogy szinte törvényszerűen bizonyos százalékban kegyetlenkednek. Ezek szociálpszichológiai tények, amelyekre fel kell készülni. Az Irakban szolgáló katonai vezetés erre nem készült fel, s most kell szembesülnie azzal, hogy az ellenség bennük van. Elveszítik a háborút, de nem azért, mert nincsenek erőfölényben, hanem mert saját kultúrájuk elvárásainak nem tudnak megfelelni.

Végezetül néhány gondolatot a magyar jelenlétről. Soha nem szimpatizáltam a magyar kormányok amerikai katonai akciókat támogató szervilis magatartásával. Se az Orbán-kormány, se a Medgyessy-kormány nem nekünk tett/tesz jót. Mint politikai elit szerez magának barátságos mosolyt és meleg kézfogást. Egyesek profitálhatnak belőle, de az ország csak kockázatot vállal, míg ha távol tartaná magát, semmiféle retorzióra nem kellene számítanunk. (Nem emiatt jönne kevesebb tőke az országba.)

Most a kormányunk álláspontja az volt, hogy akkor vonulunk csak ki, ha vagy olyan kaotikus a helyzet, vagy pedig, ha iraki katonák át tudják venni a magyar feladatok ellátását. Az nem fogalmazódott meg, hogy akkor vonulunk ki, ha az amerikaiakkal kell konfrontálódni. Pedig ezt nálunk kisebb és nagyobb népek egyaránt meg fogják tenni.

A baj az, hogy kultúrák közti háborút nem lehet megnyerni, csak a végletekig mérgesíteni. Megtorlásra megtorlás a válasz, foglyok megalázására lefejezés és így tovább. ĺgy aztán lesz ok aggódni, hogy a terroristák már nem csak szimbolikus győzelmet akarnak aratni, hiszen úgy gondolhatják, az őket ért kínzások bármilyen gaztettre feljogosítják őket.

Igazából nincs más lehetőség, mint a vereség bevallása és a mielőbbi kivonulás. Minden más forgatókönyv, akárhány meggyőző érvet lehet felsorolni mellettük, beláthatatlan következményeket vonhat maga után.

A szerző magyarországi szociológus