Az aradi tizenhárom vértanú emlékezete

A magyar nemzet Golgotájának Arad, illetve 1849. október 6-a csupán az egyik állomása. Előtte és utána is voltak nagyobb áldozatokat követelő sorscsapások, ám a „győztesek kegyelmének” ily könyörtelen „gyakorlására” ritkán találunk példát mind a magyarság, mind pedig más, a civilizált Európa határain belül élő népek történelmében.

1849. augusztus 13-án a világosi fegyverletétellel véget ért a Szabadságharc, mely elbukott ugyan, ám örök érvényű igazságokat fogalmazott meg; például azt, hogy a szabadságra és az önrendelkezésre való jog nem csupán a nagy népek kiváltsága, és hogy az igazság nem mindig a győztesek oldalán áll.

Tragikus véget érő emberi sorsok szövevényéből áll össze a Világos utáni kép, melyet a történészek mozaikokból próbálnak összerakni, ám továbbra is hiányzik az indíték. A magyarok az orosz csapatoknak tették le a fegyvert, mivel több irgalmat vártak tőlük, mint a „bresciai hiéna” néven elhíresült Haynau tábornoktól. Ám az oroszok augusztus 23-án átadták őket az osztrákoknak, négy nappal később pedig a mérsékeltebb – ez persze nem az „emberséges” szinonimája – Schmerling igazságügy-miniszter ezekez a szavakat intézte a bécsi minisztertanácshoz: „A legnehezebb kérdés, hogy a törvények teljes szigorával, halálbüntetéssel kell-e sújtani minden vizsgálat alá kerülőt, vagy pedig halálbüntetés helyett másfajta büntetést kelljen-e elszenvedniük a kevésbé vétkeseknek. Erre vonatkozólag általánosságban ki lehetne mondani, hogy a legvétkesebbeknek a törvények szerint kell lakolniuk, a kevésbé vétkesek esetében pedig báró Haynau táborszernagyra kell bízni, hogy másfajta büntetést szabjon ki rájuk.” Bach belügyminiszter ezt azzal toldotta meg, hogy Haynaut megfelelő hatalommal kell felruházni az ítéletek végrehajtásának gyors „kivitelezésére”. A sürgetés itt kap értelmet: a „lázadó nemzetnek” elrettentő példát kellett szolgáltatni, lehetőleg a mindenki által becsült főméltóságokon.

Négyüket golyó általi halálra ítélték, kilencen bitón végezték. Ugyanezen a napon végezték ki Pesten az első magyar miniszterelnököt, gróf Batthyány Lajost, majd ezt követően véres megtorlásokra került sor Monarchia-szerte – többek között Pozsonyban is. A Felvidék főnemesei közül kiemelkedik báró Jeszenák János (síremléke a pozsonyi evangélikus temetőben található) és báró Mednyánszky László. Utóbbi Görgey Artúr tábornok jó barátja volt; ő, tudomást szerezve a történtekről, fogadalmat tett, hogy három fogságba esett magas rangú császári tisztet végeztet ki. „Elég, ha én gyászolok – írta ekkor Mednyánszky báró édesanyja fia barátjának –, nem kell több anyának bánatot okozni.” A császári tisztek kegyelmet kaptak...

1849. október 6-án új kultusz vette kezdetét, az „aradi tizenhárom” kultusza. Már néhány órával a kivégzésük után megszülettek az első népi költemények. „Isten hozzád, szabadságom keresztfája / Érted halok meg hazámért, nem hiába”. Ezek többsége feledésbe merült, mint ahogy a honvédek és a vértanúk sírjait is sok helyütt felveri a gaz. Mintha a ma emberének nem lenne szüksége az önfeláldozásról szóló mítoszokra és kultuszokra. Pedig megmaradásunk alapkövei ezek.

Ezért álljon itt a szerb határőrcsaládból származó Damjanich János tábornok imájából egy részlet, melyet a kivégzés hajnalán mondott el, „Damjanich Emíliámnak vigasztalásul”: „Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfo-gadást találnom. Ámen...”