Az alternatív nemzeti kincs

Egész Európa kulturális sajtója itt nyüzsög, folyamatosan az az érzésem, hogy Dániában vagy Nagy-Britanniában is ugyanígy ülhetnék egy hasonló helyen, és ugyanennyi magyarral találkoznék.

A Sziget fesztivál tizenhét év alatt beküzdötte magát a kontinens legjelentősebb kulturális rendezvényei közé. Költségvetése az 1994-es szerény 120 millió forint helyett ma 2,65 milliárd forint, a hetijegyek 70 százalékát idén külföldiek vették meg.

Ez a rendezvény jóval nagyobb bevételt hoz Magyarországnak, mint az önmagát első számú turistacsalogatóként reklámozó Forma–1-es nagydíj vagy a puccos őszi, illetve tavaszi fesztivál együttvéve. Egyszerre vicces és elszomorító, hogy ez utóbbiakat hathatósan támogatja az állam, viszont a Szigetet még mindig mostohagyerekként kezeli. Pedig sokak szerint (szociológusok, zenei szakemberek, turisztikai guruk) Nyugat-Európában felnőtt egy nemzedék, amelynek ha egyáltalán valami eszébe jut Magyarországról, az a Sziget fesztivál. Merem állítani, hogy a rendszerváltás óta Magyarországon semmi nem jött létre, ami megközelítőleg annyi embert vonzana ide a világból, mint ez a rendezvény. Az a húsz és negyven év közötti magyar ember pedig, aki az elmúlt tizenhét évben egyszer sem volt az Óbudai-szigeten, menthetetlenül kimaradt valami nagyon fontosból, és fogalma sincs a popkultúra alakulásáról.

Nagy szavak ezek, tudom, de akár vitát nyitni is hajlandó vagyok igazam védelme érdekében.

A másik fantasztikus dolog, hogy itt az ember pár napra kiszabadulhat a való világból, és azt hiheti, egy felszabadult, normális, jól működő és toleráns, azaz ideális városban él, ahol balosok és jobbosok, zsidók és árják, cigányok és fehérek együtt buliznak egy ausztrál elektro-punk zenekar koncertjén, vagy együtt tanulnak, mondjuk, gólyalábon járni, kelmét festeni, hastáncolni... A Sziget egyszerűen olyan rendezvény, amelyre büszke lehet Magyarország.

Az olasz kolléga az előbb angolul megkérdezte, meddig óhajtom még használni a számítógépet, mert neki délig le kell adnia a tudósítását. „It is very important” – mondta komolyan. Ennek nagyon örülök, akartam mondani, de inkább csak megnyugtattam, hogy máris befejezem...