Amiről egy szlovák térkép mesél

Miután 1867-ben a kiegyezéssel létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia, a magyar elit lényegében szabad kezet kapott a Lajtán inneni területetek, azaz a Magyar Királyság társadalmi és politikai berendezkedésének alakítására. Bár eleinte hivatalosan szabadelvű törvények születtek, melyek a kisebbségek jogait a kor sztenderdjeihez képest jól biztosították, fokozatosan ezeket felülírták a magyarosítást szem előtt tartó eljárások. Ezek különösen sújtották a szlovák értelmiséget, amelynek nem volt anyaországa, vagy saját egyházi szervezete (ellentétben a szerb és román nemzetiségek ortodox egyházával és balkáni hátországaival). A kiegyezés után tíz évvel már nem működött Magyarországon egy szlovák gimnázium sem. Később a szlovákságukat vállaló diákok elbocsátása, a szlovák politikusok elleni sajtóperek vagy az a bizonyos „csernovai sortűz” alkotják azt az eseménysort, amire a szlovák sérelmi emlékezet épült. A tankönyvek is ezeket ismételték évtizedeken keresztül, amelyek tehát nagyon más képet festettek a dualizmusról, mint a magyar kiadványok; utóbbiak inkább egyfajta aranykorként, a boldog békeidőkként és a gazdasági fellendülés időszakaként emlékeztek az első világháború előtti ötven évre.

Ha megnézzük a legújabb történelemtankönyveket, meglepő módon azt tapasztaljuk, hogy a magyar és szlovák emlékezés módja kissé közeledett. A magyarországi tankönyvek már nem jelennek meg anélkül, hogy ne térnének ki a magyarosító politika által okozott sérelmekre. Ami meg különösen izgalmas: a legújabb szlovák kiadványok is elkezdtek megértőbben állni a korszakhoz. Eddig a szlovák történészszakma és a közemlékezet sem igazán ismerte el a természetes asszimiláció fogalmát, azaz azt a jelenséget, hogy valaki tudatos magyarosító politika nélkül is magyarrá vált. Eddig minden asszimilációt a magyarosítás számlájára írtak. A 2011-es új történelemtankönyvek viszont az asszimiláció folyamatát elkezdték árnyalni. Itt a felső-magyarországi városi közeget eleve multikulturálisként határozzák meg, ahol a kultúrák kölcsönösen befolyásolták egymást, és ahol a magyar kulturális körök hatása olyan erős volt, hogy a nemmagyar nemzetiségek saját aktivitásai külső jegyeiben hasonlítani kezdtek a magyarokra (dalkörök, irodalmi versenyek), valamint erős asszimilált csoportok jöttek létre. „Ezek a kontaktusok nemcsak az erőltetett iskolai asszimiláció révén jöttek létre, hanem természetesen, önként is, és többségében nem volt konfrontatív jellegük.“ Ez a természetes asszimiláció jelenségének szlovák részről történő elismerését jelenti, amire korábban nem nagyon van példa.

Ami a módszertant illeti, rendkívül fontos, hogy a korábbi tankönyvekben nem szereplő nemzetiségi térkép végre megjelenik: a szlovák kiadványban szereplő térképek egyértelműsítik, hogy a mai Dél-Szlovákia hagyományosan magyar lakosságú terület. Ehhez olyan kördiagram társul, ami a 19. században a magyarok arányát 20 százalék fölé teszi a mai Szlovákia területére vetítve. Kis lépések ezek (és külön tanári magyarázat nélkül a közvetített üzenet eléggé gyenge), de rendkívül fontos hatásuk lehet hosszabb távon.

Minek köszönhető ez a fajta magyar–szlovák közeledés? Elsősorban az általános módszertan fejlődésének. A politikatörténet helyett ma már előtérbe kerül a mentalitástörténet; a komoly képek mellett helyet kapnak a diagramok, térképek; a tankönyvi kijelentések mellett teret nyernek a korabeli források, idézetek. A szlovák kiadványok alapján úgy tűnik, hogy önmagában ez a fajta módszertani fejlődés magában hordozhatja egy színesebb történelmi tudat kialakulását, egy vitaképesebb történelmi emlékezetet.