Amíg repülnek a rakéták és hullanak a bombák…

Igen, megint, mint már annyiszor, fegyveres összetűzésre került sor, és a világ újra az Izraelben/Palesztinában lejátszódó tragikus eseményekre figyel. Figyel és ítélkezik. Pálcát tör az egyik vagy a másik oldalon, mintha nem is egy véres, emberi szenvedést és áldozatokat követelő tragédiát, de mondjuk egy bokszmeccset nézne. Teszi ezt legtöbbször önös kül- és belpolitikai érdekből és egyáltalán nem a konfliktus szenvedő alanyainak érdekét nézve vagy békés megoldást keresve. Persze az én dolgom nem az, hogy erkölcsi ítéletet mondjak. Arról, hogy az USA Izraelnek nyújtott „feltételek nélküli és örök időkre szóló” támogatása elsősorban az amerikai közvéleménynek és a közelgő választásnak szól, hogy Irán és az Arab Liga hangzatos kardcsörgetése öncélú üres fecsegés. Az EU a térségben tanúsított tehetetlenségéről és Putyin elnök felelőtlen és agresszív közel-keleti játszmáiról. Vagy a Hamász brutalitásáról és terrorjáról, illetve az izraeli miniszterelnök határtalan és minden erkölcsöt nélkülöző populista politikájáról, valamint szélsőjobboldali szövetségeseinek rasszizmusáról és fasiszta nézeteiről. Esetleg az izraeli megszállás már napi rutinná vált embertelenségéről és a telepesek palesztinokon elkövetett pogromjairól, vagy a másik oldalon a palesztin ellenállás „a cél szentesíti az eszközt” elve alapján elkövetett erőszakos tetteiről.

Erkölcsi ítéleteket és döntéseket hozni politikusok dolga. Én tudós vagyok, vallástörténész és iszlamológus, a közel-keleti térség és az iszlám világ kutatója. Az én dolgom az, hogy megismerjem, megértsem, elemezzem és esetleg megmagyarázzam a történéseket, és ezt tárgyilagosan és részrehajlás nélkül.

Mi történt?

Tehát lássuk a tényeket. Igen, a palesztin iszlamista-nacionalista Hamász katonai szárnya, a Qasszám brigádok precedens nélküli támadást hajtott végre Dél-Izrael ellen. Brutális és kegyetlen támadást, de ettől a palesztinok még nem „állatok”, és semmi közük az ún. Iszlám Államhoz, és nem kell „kiradírozni” őket a föld színéről, amint ez elhangzott az izraeli kormány és több szövetségese részéről. Igen, a határon átcsapó palesztin kommandók elfogtak és meggyilkoltak izraelieket, katonákat és civileket, de mellesleg nem erőszakoltak meg nőket vagy fejeztek le gyermekeket, amint az szintén elhangzott. A tévhittel ellentétben a Hamász már jó ideje nem akarja eltörölni Izraelt vagy kiirtani a zsidókat, hanem egy önálló, iszlám alapokon álló Palesztinát szeretne az 1967-es határokon belül.

Másrészt azt a brutális és a népirtásra utaló gyűlöletbeszédet, amit az izraeli kormány egyes tagjaitól hallottunk, egyáltalán nem tarthatjuk az izraeli többség véleményének. Természetesen az izraeliek nagy része tart a palesztinoktól és az araboktól, és ez kölcsönös. Egyébként különbséget kell tenni arabok és palesztinok között. Az arabok egy etnikum, a palesztinok pedig egy nemzet, bár az utóbbi létezését az izraeli nacionalista körök kategorikusan tagadják. De az izraeliek többsége tisztában van a palesztinok létezésével, és félelmeik dacára elismerik, hogy nekik is joguk van az önrendelkezésre. A Netanjahu és politikai szövetségesei elleni tüntetéseken mutatták meg a világnak, mit gondol és hogyan érez az ország közvéleménye. Kiderült, hogy nem a jobboldali rezsim és annak politikai elképzelései vagy a háború és a palesztinokkal való konfrontáció hívei, bár ez utóbbi csak mellékesen jelenik meg a tiltakozások folyamán.

Ki a jó és ki a rossz?

Tehát sokkal árnyaltabb a kép, mint amilyennek elsőre tűnik. Ebben a konfliktusban nincsenek jók és rosszak, és nincs két oldal. Csak az egyes politikai és militáns csoportok propagandájában vannak ilyen, szinte mitológiai, fekete-fehér kategóriák. A palesztin–izraeli konfliktus nem a „civilizációk háborúja”, és nem is a demokrácia és barbárság közti összecsapás. Ez egy elkeseredett harc, kilátások és remények nélkül, amelyik az izraeli és palesztin társadalmat is végletesen polarizálta és megosztotta. Ide vezet, ha a problémákat erőszakkal igyekeznek megoldani, és ha a radikális ideológiák, valamint a brutális atrocitások naturalista képei kiváltotta fékevesztett érzelmek határozzák meg a közbeszédet. Jó lenne egy kis racionalitást vinni az érzelmektől túlfűtött diskurzusba és nem tovább démonizálni az ellenfelet. Persze ehhez mindkét oldalon politikai akarat és bátorság kell.

A békéhez vezető út...

Sajnos egyszerűbb és politikailag „hasznosabb” kijelenteni, hogy nem tárgyalunk az „iszlamista terroristákkal” vagy a „cionista megszállókkal”, de a békéről nem a barátokkal, hanem az ellenségekkel szokás tárgyalni. Természetesen ez nem könnyű, de van rá precedens. Jászir Arafat és Jichak Rabín képesek voltak erre, és megkötötték az oslói megállapodásokat, amelynek idén volt a 30. évfordulója. Sajnos ennek nem volt folytatása, és az utóbbi évtizedben már senki sem beszél a békefolyamatról. Donald Trump „béketerve” vagy az ún. Ábrahám- megállapodások sokkal inkább a palesztinok félreállítására, mint a velük való békekötésre irányultak. Nemcsak a békefolyamat, hanem maga az izraeli–palesztin viszony is holtpontra jutott. Ezért játszhatnak ma meghatározó szerepet a szélsőségesek, akik etnikai tisztogatással, kitelepítéssel, terrorcselekményekkel, a kollektív bűnösség elvén alapuló megtorlással stb. – és természetesen erőszakkal igyekeznek mindent „megoldani”. Leszámítva a mostanihoz hasonló összecsapásokat a nemzetközi közösség is rezignált az izraeli–palesztin békefolyamatra.

Mi a megoldás?

Tehát, amíg repülnek a rakéták és hullanak a bombák, a világ figyel, de amint vége lesz a „látványos tűzijátéknak”, egy pillanat alatt elfelejti Izraelt/Palesztinát, pedig ha a nemzetközi közösség, valamint az izraeli és palesztin érdekelt felek tényleg meg szeretnék előzni, hogy a konfliktus újra és újra kiújuljon, az bizony állandó figyelmet és erőfeszítést igényel. Ennyi meddő fegyveres összecsapás után igazán tudatára ébredhetnének, hogy a helyzetet nem lehet katonai eszközökkel megoldani. Az erőszak csak erőszakot szül, és mindkét oldalon egyaránt vannak agresszorok és áldozatok. Bármennyire is abszurdnak tűnhet az aktuális események tükrében, a békét vagy legalábbis a fegyveres konfrontáció végét csak a tárgyalóasztalnál lehetne elérni. Persze kérdés, hogy a békekötésen túl miről lehetne tárgyalni. Két vagy egy közös államról? A kétállamos megoldás ma már kivihetetlen modellé vált. Ami a közös, demokratikus Izrael/Palesztina államot illeti, ez nem lenne sem zsidó, sem iszlám, sem palesztin vagy izraeli nemzetállam, valamint a jelenlegi palesztin és izraeli politikai elitek, akik a folyamatos konfliktusból merítik a legitimitásukat és kovácsolják a politikai tőkéjüket, egyszerűen nyugdíjba mehetnének.