Állami munkahelyteremtés

Dagad a honfiúi kebel, csak a honi munkahelyek száma nem dagad, minden látszat ellenére. A zömében külföldi befektetőknek nyújtott segítség árnyoldalairól újságoldalak százai értekeztek. De ha már árnyoldalak, a logikusan gondolkodó honpolgár csak fölteszi magának az idekívánkozó kérdést: Ugyan miért volt kóser Dzurinda két kormányának beruházástámogató igyekezete és miért volt olyan rossz Vladimír Mečiar harmadik kormányának hazai pályára szánt privatizációs gyakorlata?

Kezdjük az egyszerűbbel, Mečiar privatizációjával. Az akkori kormányzat állítása szerint meg kellett teremteni a szlovák tőkefelhalmozó réteget, amit a végrehajtó hatalom nagyon érdekesen oldott meg: csókosoknak, haveroknak osztotta szét a kilencvenes évek elején még zömében állami tulajdont. Ezek a csókosok és haverok zömmel 24 óra alatt váltak milliomosokká, a cégek aktívumait nem a további beruházásokra, piackeresésekre fordították, hanem kacsalábon forgó váraikra, autóparkjukra, a készpénzt offshore paradicsomokba mentették, és miután kiszipolyozták a cégeket, maradék áron túladtak rajtuk, a munkahelyek meg százával, ezrével szűntek meg. Voltak kivételek: a Slovnaft részvényeit megszerző csoport pl. komoly beruházásokat hajtott végre és a vállalat soha nem került kimondottan rossz kondícióba, sikerült megmenteni a termelést a vágsellyei vegyi kombinátban vagy a rózsahegyi papírgyárban is. De a történetek nagy része a szabad rablás, a szlovák Klondike története, máig büntetlenül. A Dzurinda-kormányok közül az első konszolidált és takarított Mečiarék után. A külföldi befektetőket alapvetően azért édesgette Szlovákiába, mert az országban alig volt befektethető tőke és korszerű technológia. A beruházások támogatása jobbára közvetett volt, az adóreform többet nyomott a latban, mint a támogatás, megint egy nagy kivétellel, s ez a kassai vasmű. A vasmű amúgy is kivételes történet, hiszen bolsevik barátaink a világot megváltó és sarkából kidöntő mérhetetlen ostobaságának eredménye egy olyan domináns cég felépítése, ahol a környéken se érc, se szén nincs a vasgyártáshoz. A vasmű – amíg a keleti régió domináns munkáltatója és lététől százezrek életszínvonala függ – mindig kivétel lesz. S éppen ezért mondhatjuk el azt is, hogy a Fico-kabinet és a U.S. Steel közötti memorandumot a szükség hívta életre – persze a körülötte zajló rituális táncok ízléstelen voltán ez mit sem változtat. Dzurindáék minden egyéb beruházásélénkítő intézkedése alapvetően a gazdasági növekedést elősegítő lépés volt, s még azt is leírhatjuk, hogy a mai helyzetben az akkori lépések már nem feltétlenül lennének üdvözítőek. A néhány évre szóló adójóváírás, az energetikai cégek magánosítása nem járt közvetlen állami dotációval, a privatizációs bevételek jelentős részét adósságcsökkentésre, valamint a leendő nyugdíjreform pénzelésére használták. A mai beruházásélénkítő lépések viszont olyan környezetben zajlanak, amelyben az állam közvetlen támogatást nyújt egyes cégeknek, amihez a pénzt mi másból szerezné, ha nem a többi cégtől. Komoly gazdasági elemzést igényel a téma, de egy biztos: amit ma a befektetőknek adnak, azt más befektetőktől – magyarán: más munkahelyteremtőktől – veszik el. Mindezt egyértelműen tűzoltási szándékkal, hosszú távú tervezés teljes hiányában teszik, a következmények ismerete és feltérképezése nélkül. A honfiúi kebel dagadása indokolatlan.