Államfői illetlenség

Az élet kínos következetességgel rácáfolt mindarra, amit az ország első elnökének megválasztásakor a jóhiszeműek optimizmusával számosan jövendöltek. „Éhes disznó makkal álmodik” alapon a kommentárírók szinte kivétel nélkül azzal vigasztalták magukat és olvasóikat, hogy igaz, az új állam első honpolgárának államférfiúi kvalitásai ugyan nem eget ostromlóak, de öt év után, újabb tapasztalatok birtokában majd egy jobbat, tíz év múlva pedig még jobbat emelünk a magas pozícióba. Ma, néhány hónappal az ország sorrendben harmadik elnökének hivatalba lépése után úgy érezzük, az államfői kvalitásokat illetően a választáskor „rákmenetre” kapcsoltunk. Paradoxon, hogy vannak dolgok, amelyekről a köztársasági elnök kivételével bárki bármikor köntörfalazás nélkül véleményt mondhat, mégpedig anélkül, hogy vétene a politikai illem ellen. Többpártrendszerben az egyes politikai erők minősítésében senki nem korlátozható senki által. Kivételt csak a köztársasági elnök képez. Őt is „csak” a politikai jólneveltség korlátozza. De az nagyon. Ugyanis attól a pillanattól kezdve, hogy parlamentáris demokráciában egy államfő nyilvánosan és direkte minősít politikai pártot vagy pártokat, senki se hiszi el neki, hogy ő az összes állampolgár köztársasági elnöke. Ez fokozottan érvényesül minden olyan országban, ahol az államfőt közvetlenül az állampolgárok választják. Még sokáig beszédtéma lesz, hogy Ivan Gašparovič Besztercebányán szigorú tanügyi bácsira emlékeztetően miként osztályozta a kormánykoalíció négy pártját. Az MKP-t nacionalistának, az ANO-t szabadgondolkodók szervezetének, a KDH-t ortodox jobboldali pártnak minősítette, az SDKÚ-t pedig olyan politikai erőnek, amely „maga se tudja, hogy micsoda”. Nos, mindenkinek meglehet a véleménye a koalíció mind a négy pártjáról, és minden minősítő tudja, hogy számára melyik erő miért elfogadhatatlan, vagy miért rokonszenves. Valaki még akkor se minősíthető elvetemült anarchistának, ha Gašparovič elnökhöz hasonlóan egyetlen kormánypárttal, vagy éppen az ország pártstruktúrájának egyetlen pártjával se rokonszenvez. Persze, azt is megtehette volna, hogy megpróbálja szentté avatni mind a négy koalíciós pártot. Ez is olyan politikai ízléstelenség lett volna, mint az, hogy mind a négy kormánypártnak elégtelent „írt be”. Ez azt jelentené, hogy az államfőnek tétlenül kell szemlélnie az ország politikai züllését, és nem szabad elismerését kifejeznie? Jobb helyeken ezt úgy oldják meg, hogy a minősítő némi filozófiai megalapozottsággal fejezi ki magát, nem pedig egy szakszervezeti bizalmi stílusában. Persze, ne bántsuk a szakszervezeti bizalmikat... Arra gondolni se merek, hogy minősítéseivel a magát nemrég mindenki elnökének prezentáló Gašparovič a hazafias pártoknak fejezte ki háláját. Csöbörből vödörbe terelgetne bennünket?