Alku, kompromisszum, gerinc

Egyrészt: egy diplomáciai távirat önmagában nem tény, hanem a szakdiplomata rendelkezésére álló információinak értékelő összefoglalása, másrészt ugyanezen kis hazánkban nincs olyan gazemberség, amit aktív politikusokkal összefüggésbe hozva ne hinnénk el.

Pedig nagyon rosszul tesszük. Főleg akkor, amikor értékeléseinkben azért marasztalunk el politikusokat, amiért ha nem dicséret, de legalább egy tudomásulvétel járna.

Ne feledjük, hogy a politika a lehetséges művészete. Olykor kibékíthetetlennek tűnő (marxistáék által antagonisztikusnak nevezett) érdekeket kell összehangolniuk. Nem sajnáljuk őket ezért, csak azt kell sokszor és sok helyen elmondanunk, hogy ez a kutya kötelességük. Nem először nyomtatjuk ki e hasábokon, de nem is utoljára, hogy politikusainknak azért adunk mandátumot és nem kis fizetést, hogy helyettünk vállaljanak konfliktusokat és az azokat simító egyeztetéseket. A konfliktusok pedig létünknél fogva adottak, nincs két egyforma ember, ezért eltérő érdekeket kell a közéletben kezelni.

A másik szempont, vajon az általunk mandátumhoz jutott képviselő (a képünket viselő), közszolga (politikus, közjogi méltóság és egyéb „köz”-ök) mennyire állhat szóba az ellentábor – aki ellenfél, nem ellenség – képviselőjével. A válasz: érdekeink magasságában. A lehető legegyszerűbben megfogalmazva: ha létezik konszenzus abban, hogy a honi magyarok autonómiát akarnak, akkor annak elérése érdekében Mečiarral vagy Ficóval szövetkezni érdekképviselet és nem gerinctelenség. A politikai adok-veszek játszódott le a színfalak mögött 2006 nyarán, amikor az MKP azt fontolgatta (érdekes: akkor még a hazai magyar értelmiség véleményére is kíváncsi volt), koalícióra lépjen-e a Smerrel. Dzurindáék pedig ugyanezt fontolgatták Mečiarral. És? Programjuk megvalósításához kerestek partnert, akinek lehet ugyan büdös a lába, de ha az én választási ígéreteim megvalósításához egyengeti az utat, akkor politikusként maximum zsebkendőt teszek az orrom elé.

Ezzel összefüggésben még egy eretnek gondolat: Radičová kormányát manapság totojázó kormánynak illik nevezni, pedig semmi mást nem csinál, csak folyamatosan egyeztet.

Sokat veszekednek, hallik a köz szájából, nem is tudatosítva, hogy az egyértelmű, határozott, teljes egyetértésen alapuló kormányzás életveszélyes. Ha sokszínű koalícióban túl nagy az egyetértés, akkor a háttérben a mutyi keresendő, ha egyszínű a kormány, akkor meg a többség diktatúrája (s, persze, a mutyi) esete forog fenn.

Szidjuk politikai elitjeinket bármiért, csak két dologért ne: az egyeztetésért és folyamatos alkudozásokért, valamint a kompromisszumkeresésért. Ez ugyanis a munkaköri leírásuk, enélkül semmi szükség nem lenne rájuk. Elintézné egy kondukátor is. Volt már rá példa.