Alattvalóból állampolgár

Ugyanez teljes mértékben érvényes az USA-ra is. Az amerikai haderő felvonult a líbiai partok közelében arra az esetre, ha „a nemzetközi közösség a beavatkozás mellett döntene”. A jelen helyzetben egy nagyszabású katonai akció – csak az ENSZ égisze alatt lenne elképzelhető – nagyon szerencsétlen lépés volna. A maximum – ha Kadhafi komolyan bevetné a felkelők ellen a légierőt – a líbiai légtér lezárása lenne, mint az első öbölháború után a Szaddám vezette Irak esetében. A kelet-líbiai Bengáziban megalakult ideiglenes kormányzat egyértelműen közölte: nem kér semmiféle amerikai segítségből, nem akar idegen katonákat az ország területén.

Szóval: amerikai erődemonstráció is van, meg deklarált segítő szándék is, de valahol mindenki érzi, hogy valami hibádzik, a dolgok nem jól alakulnak. A Nyugat eddigi alapelve: a stabilitás érdekében a vele szövetségre lépő tekintélyuralmi rezsimeket – nyugodtan mondhatunk diktatúrákat – támogatta. A stabilitás fogalmába az olajellátás biztonsága éppúgy belefér, mint az iszlamista erők hatalomra kerülésének kizárása vagy az arab–izraeli viszony egyensúlyának fenntartása. Ezért támogatta Párizs még a tunéziai lázadás első napjaiban is Ben Alit, és az USA meg az EU szinte az utolsó pillanatig Mubarakot. Ezzel a Nyugat, s főleg Amerika maga ellen hangolta a tunéziai meg az egyiptomi közvéleményt. És ez nem szemrehányás, hiszen ez volt a nyugati mérce, a mi mércénk szerinti helyes politika. Az érem másik oldala, hogy Egyiptomban, ahol a lakosság közel fele írástudatlan, nagyon nehéz megmagyarázni a tömegeknek, miért kellett az amerikaiaknak bevonulni Irakba, az ő diktátorukat pedig évente több milliárd dollárral támogatni. Csak azt látták: azokon a könnygázgránátokon, amelyeket az egyiptomi rendőrök az első napokban kilőttek rájuk, „Made in USA” felirat volt.

Utólag könnyű okoskodni, s azt mondani, hiba volt az utolsó pillanatig kiállni Mubarak mellett. De mintha ugyanezt ismételte volna meg Obama hétfőn, amikor nagyon megdicsérte a bahreini szunnita uralkodót, mert átalakította kormányát és „nemzeti párbeszédet” kezdeményezett a tüntető ellenzékkel. Persze, egészen más az egyiptomi, a bahreini meg a líbiai helyzet.

A hirtelen kiszámíthatatlanná vált arab világban nincs jól bevált recept a megoldásra. Talán azt kellene csinálni, amit a német külügyminiszter fejtegetett: a Nyugatnak gyökeresen át kell értékelnie eddigi megközelítését, s hosszabb távon is támogatni a mostani népfelkelések során megfogalmazott célokat, szem előtt tartva a nyugati értékeket és amennyire lehet: érdekeket is. Hosszabb távon a demokratikusabb – nem nyugati típusú demokráciák – berendezkedések ösztönzése kifizetődőbb lehet a tekintélyuralmi rezsimek támogatásánál. Akkor is, ha a pakliban benne van a radikálisabb iszlám erők térnyerése – ellenkező esetben is benne lenne –, de problémamentes megoldás nem létezik. Ugyanakkor annak a helyzetnek a kialakulásában, amely a mostani társadalmi robbanásokhoz vezetett, a nyugati politikának is szerepe volt.

Ami biztató: az öreg diktátorok bukása után a Nyugatnak egy új, interneten nevelkedett (politikusi) nemzedékkel kell szót értenie, s mint Fareed Zakaria nemrégiben a Time-ban írta: a mai arab fiatalok azt akarják, hogy állampolgárként kezeljék őket, ne alattvalóként, mint apáikat.