Akit a körülmények tettek hőssé

Nem született hősnek, a körülmények tették azzá. Harcát keményen, méltóságteljesen megvívta. Michal Kováč a 20. század szinte összes viszontagságát megélő generációjának tagjaként lépett a politika nagyszínpadára. Gyerekként láthatta a világháborút, fiatal egyetemistaként a sztálinista időket, fiatal kutatóként a 60-as évekbeli enyhülést, majd a prágai tavasz után saját bőrén tapasztalhatta a normalizációt. A rendszerváltás után már gyakorlatilag nyugdíjasként lett országosan ismert politikus. Generációja szlovák értelmiségének derékhada 89 után – függetlenül attól, hogy 68-ban melyik oldalon állt – tévúton járt: vagy nem tudott szakítani a kommunista múlttal, vagy a mečiari politika szolgálatába állt. Ő nem. Pontosabban: nem sokáig. Michal Kováč is a „mufti” mellett kezdte, ám mentségére legyen mondva, hogy ezzel sok értelmes szlovák politikus is így volt. Az exállamfő viszont időben észbe kapott, és ami még fontosabb: a kényelmes, ám morálisan vállalhatatlan beletörődés helyett ellenállt. Posztját teljes mértékben Vladimír Mečiarnak köszönhette, ám nem vált lekötelezettjévé. Az akkori ellenzéket is sokkoló szókimondásával mandátuma elején harcot hirdetett a frissiben függetlenné vált Szlovákiát belorusz útra terelő miniszterelnök ellen. Kiállása kulcsfontosságú volt a mečiarizmus elleni harcban. Elnökként akadályozta a teljes hatalomátvételt, ellenállásával pedig akaratlanul is lerántotta a leplet a rezsimről. Amikor fiát a titkosszolgálat elrabolta, mindenki számára egyértelművé válhatott az épülő rezsim aljassága – itthon és külföldön is. Michal Kováč államférfiúi nagyságát mutatja, hogy a fiát érintő ügyekben is elnökként, nem apaként járt el, később sem voltak a történtek miatt hisztérikus reakciói. Lexáék bűntette sem törte meg, mandátuma lejártáig ellenállt a rendszernek. Távozása után pedig a mečiarista rendszer a saját magának adott amnesztiával végleg leleplezte magát.  Micha Kováč politikai nyugdíjazása is méltóságteljes volt: 1999-ben elindult az első közvetlen elnökválasztáson, ám miután látta, hogy az akkori koalíció támogatását élvező, népszerű Rudolf Schusterrel szemben nincs esélye, visszalépett a javára. Saját karrierje helyett az ország érdekeit helyezte előtérbe, megakadályozva a HZDS elnökének visszatérését. Ha nincs Mečiarék rémuralma, alighanem az egyik legszürkébb, legkevésbé inspiratív államfőként vonult volna be a történelembe. A körülmények azonban az ország legjelentősebb államférfiúi közé emelték. Ez is jelentős erény: a történtek tették hőssé, ehhez viszont az kellett, hogy konformizmusát feladva vállalja a sors által rá osztott szerepet.  Michal Kováč helytállt. Emléke előtt a nemzeti gyásznap mellett azzal tiszteleghetne a politikum, ha eltörölné a korszakra máig árnyékként vetülő mečiari amnesztiákat.