Aki passzív, az elveszett?

Hallgatom őket és mindig olyan érzésem támad, hogy végre jobban értem a szlovákiai magyarokat. Voltak évek, amikor úgy éreztem, hogy egyetlen szlovák vagyok a táborban. Idén valami megváltozott. Többször is hallottam innen-onnan, hogy: „Ja rozumiem, iba nehovorím. (Értek, csak nem beszélek.)” Kik azok az emberek, akik Gombaszögre járnak, és mégsem beszélnek magyarul? Biztosan nyitottak a magyar kultúra felé. Jól érzik magukat a magyarok között. A népszámlálási adatokból teljesen hiányoznak az információk ezekről az emberekről, mert a nemzetiség vagy az anyanyelv kategóriájában nem szerepel náluk a magyar nyelv. Ők nem magyarok, de szerintem pont közülük kerülnek ki azok, akik támogatják a magyar nyelvi jogok érvényesítését, a kétnyelvű táblák kihelyezését és a magyar kulturális rendezvényeket.  Mindegyiküknek más-más oka lehet arra, miért nem beszél magyarul. Lehet, hogy a szüleik nem tartották fontosnak továbbadni nekik a magyar nyelvet, vagy ahol éltek, nem volt magyar iskola. Az is lehet, hogy vegyes házasságból származnak, ahol például az egyik nagyszülő megtiltotta a magyar nyelv használatát nekik. Vagy nem is volt a családjukban magyar, csak a szomszédoktól tanulták el a nyelvet. Valakik az ilyen embereket, akik (már) nem beszélnek magyarul, elveszetteknek hívják. Elvesztették a magyar nyelvet, asszimilálódtak. Mások azt mondanák, ők csak passzívak. Passzívan tudnak magyarul.  A passzív nyelvtudás egy furcsa kifejezés. Hogyan lehet egy nyelvet csak passzívan tudni? Ez azt jelenti, hogy az ember nem beszél azon a nyelven. Csak ért. Ő vajon akkor nem magyarul beszélő, csak magyarul hallgató? De ha az ilyen ember találkozik valakivel, akinél ez pont fordítva van: magyarul beszél, szlovákul csak ért, még mindig tudnak rendesen beszélgetni egymással, sőt, a szlovákok és csehek között pont az ilyenfajta kommunikáció a legtermészetesebb. A kétnyelvű környezet (mindegy, hogy passzív vagy aktív) sok lehetőséget nyújt a kommunikáció különböző fajtáira, amelyektől nem kell félni, hanem ki kell azokat használni és kísérletezni kell velük.  Szerintem a magyarul hallgatók a magyarul beszélők mellett nagy potenciált jelenthetnek. Ahelyett, hogy a teljes nyelvvesztésbe sodornánk őket, motivációra lenne szükségük, hogy kezdjenek el magyarul beszélni. Nem kell folyton azt kérdezgetni, magyarok-e vagy szlovákok, és mindenáron megpróbálni őket beskatulyázni. Sajnálni sem kell őket, hogy a szüleik nem tanították meg „rendesen” magyarul beszélni őket, vagy afelett siránkozni, hogy nem jártak magyar iskolába. Az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, de a jövő a mi kezünkben van. Keresni kell a módokat, hogyan lehet az ilyen embereket arra ösztönözni, hogy magyarul beszéljenek. Nagyszerű kiindulópont, hogy a Gombaszögi Nyári Tábor őket is vonzza. Lehetne akár ott is több teret adni azoknak, akik szeretnék a passzív nyelvtudásukat aktívvá fejleszteni. A magyarok ezzel nem veszítenek semmit, sőt, idővel több beszélőt nyerhetnek. A passzív nyelvtudás egy olyan pont a nyelvi úton, ahonnan mindkét irányba el lehet indulni. Ugyanúgy vezethet a nyelvvesztéshez, mint a nyelv elsajátításához. Ha az utóbbihoz vezet, akkor nagy előnyként tekinthetünk rá.