A Yolocaust nálunk

Peter Eisenman munkája több évtizedes társadalmi párbeszéd után készült el, ám nem jelenti annak lezárását, sőt, továbbgondolásra ösztönöz. Ahogy Eisenman fogalmaz: „Az emlékmű sztéléi között sétálva elvész majd az irány és a cél érzékelése, s talán még a bizonyosságé is. ...a holokausztról készült fotók és filmek tömkelege zsibong a fejünkben, s az emlékmű megpróbálja megtörni ezeknek a képeknek az egyeduralmát...” Az emlékmű átadása előtt a társadalmi vita legfontosabb hozzászólásaival egy 1300 oldalas kötet látott napvilágot.(Érdemes elgondolkodni, hogy Közép-Európában ez hogyan is zajlana. Eleve képes volna-e ez a közeg évtizedekig gondolkodni egy ilyen problémán kormányszinten – több kormányon át –, bevonva értelmiségieket, más, a projekthez kötődő intézményeket, szervezeteket, önkormányzatot? A kérdésre kaptunk már negatív választ, ilyen volt: az érdemi társadalmi vita nélkül megépült, hazug, a magyar náci múltat tagadó A német megszállás áldozatainak emlékműve Budapesten, vagy a nem hazug, viszont a párbeszédet nem túlpörgető Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc központi emlékműve.) Mivel A meggyilkolt európai zsidóság emlékműve a felkapott Berlinben van, alapvetően sokféle típusú emberrel lép kapcsolatba. Az emberek és műalkotás egymásra hatását pedig nem lehet szabályok közé szorítani. Ahogy lenni szokott, ezen a helyen is megjelentek a szelfizők, akik aztán telepakolták az internetet az ott készült fotóikkal.  Ezt követően Shahak Shapira szatirikus író személyében fellépett az erkölcs. Shapira egy projektet indított Yolocaust címmel: a szelfiken szereplők mögé az emlékműrészlet helyett haláltáborokban készült felvételeket illeszt, majd honlapján ezt közszemlére teszi, és hashtagekkel rá is irányítja a szereplők és környezetük figyelmét az így készült montázsokra. Ráadásul csak úgy szabadulhatnak a csapdából, ha megbánást tanúsítva kérik a fotók levételét.  Tegyük fel, hogy van a szelfizőknek egy olyan csoportja, akikkel szemben indokolt lehet az ilyen fellépés. Azonban ennek a csoportnak a léte sem indokolhatja Shapira eljárását. Ugyanis azt a nyitottságot, amit Eisenman műve a holokausztról való gondolkodásba hoz, és amely nagyon is a mához szól, alapvetően lezárja, mikor egy bizonyos morálhoz köti a gondolkodás útját. Másrészt pedig ugyanezzel a mozdulattal a múltba – és így a feledésbe is – utalja a problémakört. Szerencsére az ő álláspontja nem jellemző alapvetően a berlini emlékműről való gondolkodásra. Sajnos, nem lehetnek jó érzéseink, mikor arra gondolunk, hogy túl tudnának-e jutni Közép-Európa társadalmai a moralizálás azon módján, amit Shapira képvisel. Semjén Zsolt megigazítja vadászpuskáját, és nekilát, hogy az akcionista Hermann Nitsch után az erkölcsileg romlott szelfizést eltakarítsa kedvenc madara környékéről... Andrej Danko pedig hokiütővel csapja le az erkölcsöknek nem megfelelő módon ágaskodó szelfibotokat a két egykori hittérítő körül…Beke Zsolt